Az 1974-től kezdődően a pszichológia a média hatására elkövetett, utánzáson alapuló öngyilkosságot David Phillips amerikai szociológus nyomán Werther-effektus névvel illeti. 1774-ben jelent meg Goethe levélregénye, Az ifjú Werther szenvedései. Állítólag a mű hatására számos fiatal követett el öngyilkosságot. A kritika alapjául többek között az szolgált, hogy számos fiatal Werther jellegzetes kék-sárga öltözetét utánozva követette el végzetes tettét. Sor került egy tárgyalásra is, amelyben az egyház olyan magas adatot jelölt meg az állítólagos öngyilkosságok számaként, hogy még ma is kétséges, hány ilyen öngyilkosság történt valójában. Egyes helyeken (például Lipcse, Koppenhága, Milánó) a könyvet be is tiltották.
Derby püspöke, Lord Bristol, amikor Gothe szemére vetette az öngyilkosságra való buzdítást, elég cinikus választ kapott az írótól: „És Ön most számadást kér egy írótól, és el akar átkozni egy művet, amelyet néhány korlátolt szellem tévesen fogott fel, akik a világot legfeljebb egy tucat tökfilkótól és naplopótól szabadították meg, akik nem tudtak semmi jobbat tenni, minthogy végleg kifújták kevés világosságuk gyönge maradékát.”
A Werther-effektusnak hazai példái is ismertek: például a harmincas években Seress Rezső “Szomorú vasárnap” című dalának hatására többen öngyilkosok lettek, de József Attila, Latinovits Zoltán vagy a tragikus sorsú tizenhét éves magyar szépségkirálynő is követőkre talált. Ez utóbbi kapcsán azt is megjegyezték pszichológusok, hogy a szépségkirálynő életéről szóló könyvben a szerző az öngyilkosság módszerét is leírta, mely addig nem igen volt ismert Magyarországon, ám a megjelenést követően többen is ezzel a módszerrel kíséreltek meg véget vetni életüknek.
A gyilkos vallomása: a Zabhegyező
Mark David Chapman
Kétszázhat évvel Goethe művének megjelenése után, 1980. december 8-án Mark David Chapman, miután lelőtte New Yorkban John Lennont, azt mondta, a Zabhegyező miatt ölte meg a Beatles egykori alapítóját. Chapman már a gyilkosság előtti napokban is úgy viselkedett, mint aki teljesen azonosult a Zabhegyező főhősével, Holden Caulfielddel. A gyilkosságot megelőző este felhívott egy prostituáltat a szállodaszobájába, és pontosan úgy viselkedett vele, mint ahogy Holden tette azt a Zabhegyezőben. Chapman a gyilkosság után nem próbált elmenekülni, hanem – Holdenhez hasonlóan – földre dobta fegyverét, és levette a kabátját, hogy a rendőrök lássák: fegyvertelen. Majd elővette a Zabhegyezőt és olvasni kezdte a 26. fejezetet (erről kapta a címét a történetet feldologzó 2007-es film – ld. videó) egy utcai lámpa alatt állva. Állítólag azt írta a könyvbe: „Ez a vallomásom”.
Az Összeesküvés-elmélet című filmben Mel Gibson nagy összeesküvés-hívő és –gyártó, s persze a végén maga a taxisofőr is egy tényleges összeesküvés szereplője lesz. Próbál kilábalni szorult helyzetéből, próbál emlékezni a múltjára – és közben kényszeresen vásárolja a Zabhegyezőt. Persze soha nem olvassa el.
John Lennon dedikál későbbi gyilkosának
A kötet 1951-ben jelent meg, és rövid időn belül kultikus művé vált, különösen a fiatalok körében, bár szabados, gyakran cinikus, szlenges és vulgáris nyelvezete miatt több országban és amerikai szövetségi államban is betiltották. Főszereplője, az érzékeny lelkű lázadó tizenéves, Holden Caulfield halhatatlanná vált, az amerikai irodalom leghíresebb antihőse lett Huckleberry Finn óta. A könyvet több mint 60 millió példányban adták ki a világon, hatása még évtizedekkel múltán is érezhető.
Saligner, a titokzatos
Salinger évtizedek óta elzárkózva élt, visszautasította az interjúkat és a közszereplést, ez is növelte a személye és művei körüli titokzatosságot. Az író csütörtöki halála után a világ azt találgatja, hogy mi lehet az évtizedek óta nem publikáló író fiókjában, milyen műveket hagyott hátra. Az író képviselői egyelőre nem szólaltak meg az ügyben, irodalmi ügynöke, Phyllis Westberg nem akart reagálni a találgatásokra. Nincs tervbe véve új Salinger-könyv – szögezte le a szerző kiadója, a Little, Brown and Co.
J.D. Salinger
A 91 évesen elhunyt író esetleges új művéről már régóta keringenek pletykák. 1999-ben egyik szomszédja arról beszélt, hogy Salinger hosszú évekkel azelőtt azt mondta neki, legalább 15 publikálatlan regényt írt, melyeket New Hampshire-i otthonának széfjében tart elzárva. Korábban Joyce Maynard író – egy időben Salinger élettársa – szintén azt állította, hogy a szerző minden nap írt, és legalább két regényét őrzi.
Margaret Salinger, az elhunyt író lánya 2000-ben megjelent memoárjában apja alapos rendszerezéséről írt. Pirossal jelölte azokat a műveket, amelyek nyomdakészek voltak és halála esetén azonnal megjelenhettek, kékkel pedig a még szerkesztést igénylő kéziratokat.
“Lenyűgöző béke van a kiadatlanságban” – mondta J.D. Salinger még 1974-ben a The New York Timesnak. “A megjelenés magánéletem szörnyű lerohanása. Kedvelem az írást. Szeretek írni. De csak magamnak írok, a saját örömömre” – mondta akkoriban.
Salinger utolsó kötetet, benne a Magasabbra a tetőt, ácsok, és a Seymour: Bemutatás 1963-ban jelent meg. 1965-ben a The New Yorker magazin még publikálta az író egyik rövid történetét, de onnantól kezdve Salinger nem jelentkezett új írással.
