Kádár János, a valójában tagság nélküli kommunista párt vezetője 1944 márciusában Jugoszláviába indult Tito partizánjaival találkozni, de még Magyarországon letartóztatták. Őrült mázlija volt, mert aktuális hamis iratai alapján katonaszökevényként csukták le, míg ha valós kilétére fény derül, szinte biztosan kivégzik. A nyilas puccsot követően, november 12-én fogolytársaival együtt gyalog indították kényszermunkára, sikerült azonban megszöknie.
Élete végéig szívesen mesélte a történetet, miszerint egy szál deszkával a vállán, magát egyszerű melósnak álcázva eljutott Budapestre, állandóan bujkálva már csak egy feladata maradt: átvészelni valahogy a Vörös Hadsereg érkezéséig a párt kontinuitásának megtartása érdekében. Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is.
Beszélgetőpartnerünk ezúttal Dr. Krahulcsán Zsolt történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatója, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársa. A téma pedig
Már Kádárként mutatkozott be
Sorsfordító időszak volt 1944 vége, 1945 eleje egész Európa, sőt a világ számára, hazánk hónapokra frontországgá vált kaotikus viszonyokkal. Kádár és a továbbra is Budapesten, törvényen kívül működő kommunista párt tevékenységéről nincsenek pontos információink, csupán – sokszor egymásnak ellentmondó – visszaemlékezésekre tudunk hagyatkozni. Rajk László 1944 őszén-telén Sopronkőhidán, majd Németországban raboskodott, a kevés szabad lábon lévő fővárosi kommunista bujkált, igyekezett életben maradni.
Eközben a Vörös Hadsereg nyomában megjelentek a korábban Moszkvába menekült korábbi vezetők, és Debrecenben kezdeményezték az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívását a szovjetek által már megszállt területekről. Ez az úgynevezett moszkovita csoport adta az akkori magyar kommunista párt többségét, a társaságot olyan „nagy öregek” vezették, mint Rákosi Mátyás, Révai József, Vas Zoltán, Gerő Ernő, Farkas Mihály vagy Nagy Imre.
Pest nagyjából 1945 januárjára szovjet kézre került, Buda és a Dunántúl viszont még a németek és a nyilasok kormányzása alatt állt: ebben a helyzetben a két kommunista vezetés (az itthoni és a Moszkvából érkezett) megpróbálta felvenni egymással a kapcsolatot.
Kádár ekkorra már letette a pallót, és annyit tudunk róla, hogy egy Hungária körúti lakásban húzta meg magát. De nem itt, hanem a szovjet hadsereg közvetítése nyomán Kőbányán talált rá és Donáth Ferencre a moszkoviták küldötte, Vas Zoltán
– mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt.
Ekkor már Kádár János néven mutatkozott be, majd 1945. március 21-étől hivatalosan is megtörtént a névváltoztatás. A Csermaneket névmagyarosítás miatt hagyta el, de miért épp a Kádárt választotta az illegalitásban viselt vagy tucatnyi név közül? Nem tudjuk. Talán egyszerűen csak azért, mert ez volt a sorban az egyik utolsó álneve, és talán mert Kádár néven lett 1942 végén a KB Titkárság tagja, majd a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) egyik vezető titkára.
Büntetéssel üdvözölték
A Debrecenben székelő moszkovita vezetés nem tekintette egyenrangúnak az itthoni elvtársakat, az első perctől kezdve országos hatáskörrel intézkedve egyértelművé tette, hogy magának akarja a párton belüli hatalmat. Gerő Ernő vezetésével január 24-én, Pesten kibővített Központi Bizottsági (KB) ülést tartottak, ahol a „hazai vezetőséget” gyakorlatilag egyedül Kádár képviselte – Rajk még mindig nem került elő, más jelentős figura pedig valójában nem is volt. Talán Péter Gábort, Donáth Ferencet említhetjük még rajtuk kívül, vagy Kovács Istvánt, ám utóbbi kivételével ők valójában nem voltak többek középkádereknél.
A „nagy találkozás” során párton belül osztogattak feladatköröket, gyorsan világossá vált, hogy a moszkoviták kerültek helyzetbe, az elmúlt éveket itthon végigküzdő, állandó életveszélyben dolgozó elvtársak részére csupán gyengébb lapokat osztottak. Kádárt leváltották titkári posztjáról, ráadásul Gerő rögvest komoly bírálattal kezdte:
Rögtön érezhette a felé áramló bizalmatlanságot, amelyet a pártfeloszlatáson túl 1933-as „árulásával” váltott ki, és amiről itt írtunk bővebben, míg békepártos – objektíven nézve egyébként hatékony – akciójáról pedig ebben a részben. A mostoha bánásmód másik oka, hogy Rákosiék úgy gondolták, érdemei ellenére került a magyarországi párt élére a háború alatt.
A moszkoviták szerint nem mozgalmi tevékenysége és elhivatottsága miatt juthatott vezető pozícióba, hanem mert a sorban felette állók a kemény rendőri fellépés, a lebukások, börtönbüntetések, kivégzések és a zsidótörvények miatt kiestek, 1945-re a hazai kommunista mozgalom erősen erodálódott. Így aztán vissza akarták őt helyezni a szerintük méltó helyre, azaz jócskán hátrébb.
Elég nyíltan likvidátornak nevezték, Kádár maga is megemlítette, hogy Gerő milyen lekezelő és bántó módon beszélt vele
– jegyzi meg a történész.
Megtette, amit rábíztak
Mindettől függetlenül nagyon is igényt tartottak a munkájára, sőt, egészen komoly feladatokat kapott azon a bizonyos januári kibővített KB-ülésen. Egyrészt Péter Gábor és Kiss Károly mellett tagja lett annak a háromtagú bizottságnak, amelynek a központi vezetés munkatársai igazoló eljárását kellett lefolytatnia, illetve rá várt a rendőrség újjászervezése.
A hatalom megragadásának ugyanis fontos eleme volt az erőszakszervezetek feletti irányítás, illetve első fontos lépésként a belügyi tárca megszerzése: az 1944. december 22-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere már a kriptokommunista Erdei Ferenc lett. A gyors siker nem véletlen a Vörös Hadsereg árnyékában, a teljhatalmú, szovjetek vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) és személyesen Kliment Jefremovics Vorosilov marsall komoly morális és gyakorlati támogatása mellett.
Alig több, mint két hónapig, április végéig viselte hivatalát, de egy nagyon fontos időszakban. Ekkor kezdték a politikai rendőrség szervezését is, a fővárosban Péter Gábor, országosan Tömpe András vezetésével – kettejük hatalmi harca lezárásaként jött létre később a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO).
Miért éppen a rendőrség? Tudjuk, hogy Péter Gáborral ellentétben – aki agilisen követelte magának a szerepkört – Kádár különösebben nem tartott igényt a pozícióra, őt a párt „küldte”, mert korábban már bizonyította jó szervezőkészségét. Ettől függetlenül azonosult a szereppel, és mint minden más területen, itt is az elvárásoknak eleget téve, szó nélkül végezte a dolgát.
Szívós és Rotyis akasztása
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány első intézkedései közé tartozott a háborús bűnösök felelősségre vonására hivatott népbíróságok felállítása, és a kommunista vezetésű szervezetek nem is késlekedtek, még a létrehozásukról szóló rendelet hatályba lépését sem várták meg. A Budapesti Népbíróság két nappal korábban meg is hozta első ítéletét: a 401-es különleges munkásszázad 124 tagjának meggyilkolásáért kötél általi halált szabott ki Szívós Sándor tartalékos szakaszvezetőre és Rotyis Péter tartalékos főtörzsőrmesterre.
A Péter Gábor vezette budapesti politikai rendőrség által letartóztatott foglyok kivégzését egy felvonulás előzte meg, amelyet az Oktogonra odacsődített tömeg előtt 1945. február 4-én, egy vasárnapi napon, déli 12 órakor hajtottak végre. Az elítélteket egyszerűen felakasztották egy-egy lámpavasra.
A korabeli tudósítások szerint mintegy tízezer ember gyűlt össze a téren a látványos kivégzésre, amely a kommunista párt különakciója volt – a nyilvánosságot egyértelműen politikai cél indokolta, miszerint az új hatalom megérkezett, erős, hatékony és igazságot szolgáltat. Az „esemény” megszervezését Kádárra osztották, ám amikor a két tömeggyilkos teste már élettelenül himbálózott az oszlopokon, az események rossz irányt vettek.
A korábban amúgy is felhergelt közönség jó része ugyanis szitkozódva ütlegelni kezdte a hullákat, lincshangulat alakult ki, az események irányíthatatlanná váltak, nem sokon múlt, hogy ártatlan bámészkodókra is rátámadjanak. A hisztériának végül becsapódó lövedékek vetettek véget, a Budai Várban ugyanis még javában folytak a harcok.
A tér ilyen formán hamar kiürült, a káoszba fulladt eseményt azonban egyértelmű kudarcként élte meg a pártvezetés.
Rákosi helyettese és még egy megrovás
Furcsa viszonyok uralkodtak a kommunisták magasabb közeiben. Miközben Kádár fegyelmivel kezdte immár hivatalos karrierjét, és érezhető volt irányában a bizalmatlanság, mégis egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán: 1945 tavaszán a párt Központi Vezetőség Káder Osztálya és a Budapesti Területi Bizottság titkárává választották, miközben főtitkárhelyettesként gyakorlatilag a csúcsig jutott.
Az ekkor már Magyar Kommunista Párt hierarchiájának tetején Rákosi Mátyás állt főtitkárként, közvetlenül alatta pedig a két főtitkárhelyettes, Kádár János és Farkas Mihály
– fogalmaz Krahulcsán Zsolt.
Ebben szerepe lehetett egyrészt annak, hogy a moszkovita pártvezetés zsidó származású emberekből állt, miközben a szovjetek egyre többször fejezték ki igényüket egy „nemzetibb” pártra, vagyis minél több magyart vegyenek be a legfelsőbb vezetésbe. Ilyenekből azonban gyakorlatilag csak Rajk és Kádár állt rendelkezésre. Előbbi extrovertált, önálló, indulatos egyéniségként kevésbé volt irányítható, míg Kádárt környezete is visszahúzódó, csendes figurának írta le. Mindent többször megrágott, nem hangoskodott, nem hagyta, hogy elragadják az indulatai, és minden rá bízott feladatot szó nélkül elfogadott – főleg, ha az Rákositól érkezett.
Kádár még a szegedi Csillag börtönben ismerkedett meg a jóval idősebb és tapasztaltabb Rákosival 1937-ben, és egyfajta apa-fiú vagy tanár-diák viszony alakult ki köztük. Annyira erősen, hogy Kádár még 1951-ben kezdődő meghurcolásáért és börtönéveiért sem tette felelőssé soha a „nagy vezért”. Sőt, a moszkvai vezetés is Kádárra tekintett úgy, mint lehetséges utódra, és ez volt Rákosi legnagyobb félelme is vele szemben.
Az említett furcsa viszonyokra még egy példa, miszerint rendőrfőkapitány-helyettesi karrierje során ismét begyűjtött egy pártfegyelmit. Történt ugyanis, hogy a bérek csúszása miatt elégedetlenség ütötte fel a fejét a rendőrségen belül, amit Kádár a szabályok szerint jelentett a belügyminiszternek. Csakhogy neki ezt Rákosinak kellett volna jeleznie: a párt helyezte tisztségébe, a pártnak tartozott elszámolással. Úgy látszik, nem volt teljesen tisztában az uralmi viszonyokkal, amiért büntetésben részesült.
A folytatásban szóba kerül Kádár életének két legnagyobb tragédiája, elkísérjük a belügyminiszteri székbe, ahol aktívan segédkezett a terror kiépítésében. Bemutatjuk, hogyan készítette elő régi harcostársa halálos ítéletét, majd inkább lemondott, nehogy Rajk László sorsára jusson.
