Kádár János a magyar történelem meghatározó alakja: 32 évet töltött a hatalom csúcsán, nevével egy egész korszakot jelölünk. A szovjet Vörös Hadsereg tankjainak árnyékában vezette az országot (sőt, maga is ragaszkodott jelenlétükhöz), az ő nevéhez fűződik az 1956-os forradalom leverése, majd az azt követő sortüzek, kivégzések, koncepciós perek, a megfélemlítés, tíz- és százezrek meghurcolása, ellehetetlenítése.
A megtorlás végeztével aztán a belügy módszerváltáson ment keresztül, az erőszak a színfalak mögé húzódott, az 1960-as évek legvégétől pedig egyfajta látszatjólét is kialakult a kommunista blokk legvidámabb barakkjában. Élete végén, demens öregemberként is a hatalomhoz ragaszkodva inkább már szánni valóvá vált, eközben pedig hatalmas ívet járt be az évtizedek alatt: gyilkosból a nyugalom és stabilitás megtestesítőjévé, „az Öreggé” alakult a magyar társadalom szemében.
Nyilván számtalan oka van annak, hogy Kádár megítélése még 30 évvel a rendszerváltás után is rendkívül ellentétes, mintha sokak számára az idő mindent megszépített volna. Csak néhány megállapítás a Policy Solutions és a Friedrich-Ebert-Stiftung egy 2020-ban publikált felméréséből a témában: a megkérdezettek több mint fele szerint a Kádár-rendszerben összességében jobb volt az élet, mint a rendszerváltás után; a magyarok többsége jobban élt; rend volt és társadalmi béke; illetve csak a válaszadók 40 százaléka ért egyet azzal, hogy az országban nem volt szabadság.
Ki volt Kádár János? Milyen volt a gyermekkora, családi élete, hogyan került kapcsolatba a kommunista mozgalommal? Mi történt vele az illegalitásban, és hogyan vezetett útja a csúcsra? Merre vezette az országot, mik befolyásolták a döntéseit és egyáltalán, milyen ember volt? Történész szakemberekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét új sorozatunkban, ahol a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” értékelésére is.
Az első részben Dr. Majtényi Györgyöt, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem történészprofesszorát, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosát kérdeztük Kádár gyermekkoráról.
Leányanya zabigyerekkel
Kádár édesanyja, Csermanek Borbála a felvidéki Ógyallán született szegény földművelés családban. Ennél többet nem is igazán tudunk róla egészen 1911-ig, amikor is a 27 éves Borbála a monarchia egyik legelegánsabb üdülőhelyén, a rangos Villa Austriában dolgozott szobalányként Fiuméban (ma Rijeka, Horvátország). A nő talpraesettségét sugallja önmagában az a tény, hogy a korabeli rendkívül merev társadalmi és vagyoni korlátok között egy nincstelen család iskolázatlan leánya ide eljutott. A kikötővárosban ismerkedett meg a nála három évvel fiatalabb Krezinger Jánossal, a fiatalember épp sorkatonai szolgálatát töltötte.
Futó kapcsolat lehetett köztük, ami azonban sorsfordító volt Csermanek Borbála életében, de a magyar történelemben is, mert ebből a románcból született meg Csermanek János, későbbi nevén Kádár János
– mondja a 24.hu-nak Majtényi György.
Nem volt hosszú szerelem, Krezinger ahogy jött, úgy le is lépett, még fia születését sem várta meg. A kis János 1912. május 26-án látta meg a napvilágot, apa híján édesanyja nevén anyakönyvezték Csermanek János Józsefként. Helyzetük kilátástalannak mutatkozott, hiszen Borbála egyedül maradt, munka nélkül, miközben leányanyaként egy apa nélküli „zabigyerekkel” nemigen számíthatott segítségre a századelő Magyarországán.
Tanulni, tanulni, tanulni
Szülés után a kórházból elbocsáttatván azonnal a Somogy vármegyei Pusztaszemesre indultak a Krezinger családhoz, Borbála az apai nagyszülők segítségében reménykedett. Merev elutasításban részesültek, de a kifejezés viszont nem adja vissza a helyzet tragikumát: Krezingerék ki sem mozdultak a házból, még a kaput is bezárták az anya és csecsemő fia orra előtt.
Kétségbe eshetett, hiszen pénze, hajléka nem volt, a gyerek mellett még alkalmi munkát sem vállalhatott. Nem tudjuk, milyen indíttatásból, kinek a tanácsára, ajánlására, de innen a szomszédos nagyobb településre, Kapolyra mentek, ahol a Bálint családnál leltek menedékre. Bálint Imre vagy Bálint Sándor fogadta be a kisfiút, a történész szerint feltehetően a testvérpár mindkét tagjánál lakott.
Hatéves koráig élt Kádár Kapolyon, visszaemlékezéseiben mindig szeretettel emlegette a megértő, kedves Sándor bácsit, mint aki a lehetőségekhez képest boldog kisgyermekkort biztosított számára. Borbála eközben Budapesten élt alkalmi munkákból, pénzt küldött a gyerek ellátására, és amikor tehette, meglátogatta. Ki kell emelni: nagyon kötődött hozzá, kényszerből vált el fiától, és csak átmenetileg. Idővel ugyanis összegyűjtött annyi pénzt, hogy az iskolás korba lépett Jánost magával tudta vinni a fővárosba – gondosan taníttatta, fontos volt számára, hogy legalább szakmát szerezzen.
A belvárosban laktak viszonylag gazdag környéken, sokáig a Városház utcában, majd a Dob utcában és a Jókai téren, ők maguk persze nyomorúságos körülmények között, komfort nélküli, egyszobás bérleményekben. Csermanek Borbála segédházmesterként, takarítással, mosással, mindenféle alkalmi munkával kereste meg a megélhetésükhöz és a fia taníttatásához szükséges pénzt.
A jómódú környéken Jánost nála sokkal tehetősebb, gazdagabb gyerekek vették körül a Papnövelde és a Cukor utca sarkán álló Papnövelde utcai iskolában. A történész érdekességként jegyzi meg, hogy ugyanide, csak természetesen egy lányosztályba járt későbbi felesége, Tamáska Mária is, ám gyerekként nem ismerték egymást. Az osztálytársaitól elválasztó vagyoni szakadék vélhetően nyomot hagyott a lelkében, ez mondhatni törvényszerű, amin abban a korban csak súlyosbított, hogy köztudottan törvénytelen gyerek volt. A tanulás azonban nem okozott gondot, nem tűnt ugyan ki az eredményeivel, de az elemiben és a polgáriban is mindvégig jól teljesített.
Fahasábbal egyengette a fejét
A kis Csermanek iskolás „gyerekcsínyeiről” nem maradtak fenn beszámolók, ha egyáltalán csibészkedett is, tetteit ma már homály fedi. Ő maga visszaemlékezéseiben csupán annyit emelt ki, hogy sokat lógott, a Nagycsarnok környékén múlatta ilyenkor az időt.
Egy alkalommal már vagy két hete nem tette tiszteletét az iskolában, amikor egy nap édesanyjával épp a Cukor utcán vágtak át – délben, a legszerencsétlenebb időpontban, amikor a gyerekek kifelé tódultak a kapun. János tudván ezt mindent elkövetett, hogy elkerülje a lebukást, anyja azonban nem volt hajlandó kerülni, és megtörtént, aminek meg kellett történnie: társai nagy örömmel üdvözölték a rég látott pajtást.
Csermanek Borbála fejében hamar összeállt a kép, a fiú balszerencséjére pedig egy épp akkor eldöcögő tűzifát szállító autó jó pár fenyítésre alkalmas husángot pottyantott a földre. Hamar felkapott egyet, „és azzal »egyengette« a fejem, ahol érte, egészen a Városház utcáig” – idézi az érintett visszaemlékezését Huszár Tibor Kádár János politikai életrajza című könyvében. Eztán jó darabig hiányzás nélkül koptatta az iskolapadot, ám nem sokkal később – immár ártatlanul – megint pórul járt.
Karácsony előtt a piacon vásároltak, és összefutottak János egyik osztálytársával. A fiúnak nagyon tetszett a múltkori csihipuhi, ezért már messziről rikoltott: „Szevasz, hol voltál, hogy olyan régen nem voltál iskolában?” Bejött neki, mert hiába járt János becsülettel, a múltkori után: „Anyám nem is kérdezett semmit, csak elkezdett verni, s vízkeresztig – kisebb szünetekkel – vert”. A karácsonyi szünet után Borbála kétségbeesetten ment az igazgatóhoz, aki azonban alátámasztotta János igazát, mire az asszony egyedi módon követte meg a fiát: „Nem baj, biztos csináltál olyat, amiről nem tudok, vagy fogsz csinálni.”
Nem tudjuk, mennyi e saját lejegyzésű történet igazságtartalma, de ha így volt, bő évszázaddal ezelőtt az ilyen sajnos több családban is bőven belefért, ráadásul csupán egy epizód: anya és fia összességében nagyon erős, szeretetteljes viszonyt ápolt egészen a végsőkig. Sokkal inkább jellemezheti az asszony heves természetét és azt, milyen elkeseredetten erőlködött a gyerek iskoláztatásán egy jobb élet reményében.
Két tragédia egy éven belül
Kádár zárkózott természete okán magánéletéről, főleg a kezdeti évekről igen csekély a tudásunk, ám úgy tűnik, Borbálának akadtak tartósabb párkapcsolatai. Ilyenkor hárman laktak az aktuális egyszobás lakásban, később négyen: Jánosnak 1920-ban öccse született, Csermanek Jenő, az ő édesapja is sebesen továbbállt.
Felnőve cipészsegédként dolgozott a Dob utcában, erőszakos, lobbanékony természete épp az ellentéte volt bátyjáénak
– emeli ki Majtényi György.
A testvérek között szoros kapocs alakult ki, felnőtt életük is egy irányba indult. Jenő egy kis kommunista sejt tagjaként kapcsolódott be a mozgalomba, majd hirtelen, korán és igencsak homályos körülmények között életét vesztette: 1948. május 1-jére készülve április 30-án zászlót készült tűzni egy erkélyre, amikor vagy leesett onnan, vagy leszakadt az egész vele együtt. Kevesebb, mint egy év múlva meghalt Borbála is, Kádár gyors egymásutánban vesztette el a szívéhez legközelebb álló két embert. Rajtuk kívül még egyetlen személyt engedett magához igazán közel egész életében, a feleségét, Tamáska Máriát.
Édesanyja haláláig bizonyos szempontból önállótlan volt, mindvégig együtt laktak, ő mosott, főzött rá, pontosabban rájuk, mivel Borbála Jenőt is nagyon erősen magához kötötte. Minden bizonnyal ennek a mély anya-fia kapcsolatnak az eredménye, hogy amíg édesanyja élt, meg sem házasodott. Visszaemlékezésekből tudható: Borbála temetésén hangosan felzokogott, ami valóságos érzelmi robbanásként hatott ettől a zárkózott embertől, a Szabad Nép pedig szokatlanul személyes hangvételű cikkben búcsúzott édesanyjától, utalva a köztük meglévő szoros kapcsolatra.
Már az MSZMP első titkárként, egy barcsi tsz-látogatás során értesült róla, hogy egyik féltestvére, Krezinger János – pontosabban névváltoztatás miatt akkor már Kertész János – Kaposváron pártalkalmazott. Néhány levélváltás után 1961-ben, ismét hivatalos út során Pusztaszemesen meglátogatta a családot, hosszasan elbeszélgetett édesapjával és három féltestvérével. Először és utoljára, a továbbiakban Kertész Jánossal maradt viszonylag állandó kapcsolatban: a névnapjukon rendszerint felköszöntötték egymást a pártházban, a mai Képviselői Irodaházban a Margit-híd pesti hídfőjénél.
A két János visszaemlékezések szerint annyira hasonlított egymásra, hogy amikor egyszer Kertész belépett a kapun, az alkalmazottak azt hitték, Kádár érkezett meg
– jegyzi meg a történész. Hozzáteszi: az apa érzelmeit Kádár irányában, pontosabban teljes lemondását róla jól megmutatja, hogy egy másik fiát is Jánosnak kereszteltette.
A bohém ifjú: inkább a lányok, mint az írógépek
Visszatérve az iskolás fiúhoz, a polgárit követően szóba sem jöhetett gimnázium, majd felsőfokú tanulmányok, pedig tehetséges fiatalnak számított. Hiába hivatkozott Kádár később folyvást vasas múltjára, a valóságban nagyon is elit szakmát tanult, anyja írógépműszerésznek adta. Speciális tudású szakemberek voltak akkoriban e mesterek, elismertek és keresettek, a mai informatikusokhoz lehetne őket hasonlítani. Összesen körülbelül 160 írógépműszerész dolgozott a kor Magyarországán, a kisebb javításokat helyben végezték cégeknél, intézményekben, alapvető elvárás volt a jó megjelenés és megfelelő kommunikációs készség.
Nem szerette, elégséges osztályzatokkal zárta le az iskolát, majd az inasidő után segédként dolgozott, de csak minimális ideig. Már 1929-ben (18 évesen) vagy otthagyta ezt a munkahelyet, vagy elbocsátották. A legendárium az előzőt őrzi, egy kommunista vezér életrajzában nyilván jobban néz ki, hogy a nagy gazdasági világválság első évében munka nélkül maradt, ám a történész szerint valószínűbb, hogy ő maga nem akart írógépműszerész lenni. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát szőnyegtisztító vállalkozásban, esernyőgyárnál kifutófiúként stb. dolgozott, és miközben ennivalóra is alig volt pénze, igencsak bohém életet élt.
Piros nadrágot és festett bajuszt viselt (később sajátot növesztett); az egyik jellemző korabeli fotóról, ahol egy kiránduláson fiatal esernyőgyári munkásnők társaságában fényképezkedett, könnyű leolvasni, miért nem vonzották az írógépek
– mutat rá a történész. A festett bajuszt később Kádár azzal indokolta, hogy így álcázta magát a Horthy-korszak hatóságai előtt, ám feltehetően sokkal inkább a lányoknak akart tetszeni.
Az angyalföldi munkásgyerek mítoszból nagyjából semmi nem igaz: nem lakott Angyalföldön, mindig a belvárosban, és fizikai, gyári munkát sem végzett soha. Szegénységben élt, viszont szabad életvitelt folytatott. Érdekes még, hogy csupán hatéves koráig élt Kapolyon, mégis élete végéig tudatosan megőrizte a dunántúli tájszólás olyan elemeit, mint a zárt a hangot, és beszédében a t és a j nem mindig hasonult. Lát-játok – úgy mondta ki, ahogy itt le van írva, talán ezt is figurázták ki a Misi Mókus kalandjai bábfilmben, ahol a kicsit Kádárt jelképező Mókus apó is így beszélt.
A művelt „munkás”
Szárnybontogatásai tehát egyáltalán nem utaltak későbbi életútjára, a mozgalommal sem munkásként, hanem egyik szenvedélye, a futball kapcsán találkozott. Középhátvédet játszott, egy csapattársa hívta el később a kommunista ifjúmunkások közé – magyarán nem az eszme, hanem a társaság érintette meg elsőként. Másik hobbija, a sakk vezette el végül az „eszméhez”, egy munkásegyleti sakkverseny fődíjaként nyerte meg Friedrich Engels Anti-Dühring című művét, ami túl nagy hatást még nem gyakorolt rá, mert mint bevallotta, beletört a foga.
Az értelmiségiek, művészek által is szervezett, támogatott munkás önképzőkörök hatásának köszönhetően Kádár jellegzetes, autodidakta munkásműveltséggel bírt, egy ilyen közösségben találkozott József Attilával. Ettől kezdve sokat olvasott és tudatosan is képezte magát: jóval tájékozottabb és műveltebb volt, mint azt pusztán végzettsége alapján feltételeznénk. A hatalom éveiben négyezer-kétszáz kötetet számláló könyvtárat gyűjtött össze a feleségével, nyelveket viszont nem beszélt, mint szerencsésebb sorsú, középosztálybeli családokból származó kortársai. Később minimális szinten megtanult oroszul, de például nyugati útjaik során Tamáska Mária – aki felnőttfejjel tanult nyelveket – ki is szótárazta a legfontosabb kifejezéseket, hogy ha úgy adódik, férje segítségére siethessen.
Hogyan kapcsolódott be a piros nadrágos, festett bajszos, szabad és bohém ifjú Kádár János a munkásmozgalomba az 1930-as évek legelején? Erről szól sorozatunk következő része.
