A XIII. század első felére a Kijevi Rusz vagy Kijevi Nagyfejedelemség néven ismert államalakulat már fényes múltra tekinthetett vissza, a térség legkomolyabb emberi és gazdasági potenciáljával rendelkezett, viszont belülről már erősen tagolt volt, ami – mint látni fogjuk – végzetesnek bizonyult a Mongol Birodalom támadásának éveiben.
Kijev és az orosz fejedelemségek, városok totális elpusztítása nemcsak a jelen tragikus események fényében érdekes, hanem a magyarországi tatárjárás szempontjából is. Az évekig tartó, nagy nyugati hadjárat utolsó állomása volt, mielőtt a mongolok betörtek a Kárpát-medencébe – ahol egyébként egy jóval kisebb és „gyengébb”, ámde egységes ország, a Magyar Királyság sokkal eredményesebb ellenállást tudott kifejteni.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit. A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban ezúttal B. Szabó János történészt, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársát, a kutatócsoport tagját kérdeztük a mongol szemmel elképesztően sikeres nyugati – persze megint mongol szempontból nyugati – hadjáratról, és a Kijevi Ruszban végzett, mondhatni totális pusztításról.
Világbirodalom született
Érdemes Dzsingisz kánnál kezdeni, aki már a XIII. század elején Nagymongol Birodalomnak nevezte az általa létrehozott államot, és bizony nagyon hamar megteremtette a hátteret is e nagyratörő szavak mögé. Villámgyorsan legyőzte a környező sztyeppei népeket, eredményes hadjáratokat vezetett a kínai Csin-dinasztia ellen, majd az 1210-es évek végén a közép-ázsiai Hvárezmi Birodalom ellen fordult.
Ma egy átlag magyarnak e név talán semmit nem mond, pedig az iszlám világ akkori legnagyobb kiterjedésű államáról van szó, magába foglalta a mai Irán, Üzbegisztán, Türkmenisztán szinte teljes területét és Afganisztánnak is a nyugati felét. Ráadásul épp ekkor járt hatalma csúcsán, lényegesen népesebb és gazdagabb volt, ráadásul több katonát tudott kiállítani, mint a mongolok.
Pár éven belül Dzsingisz hadereje teljesen felszámolta a szomszédos „óriást”, hatalmas pusztítást vitt véghez. Itt már kapcsolatba kerültek „Európával” is a kunok által, amely törzsszövetség keleti tagjai Hvárezmet támogatták a harcban.
A hvárezmi sah a Kaszpi-tenger egyik szigetére menekült, Dzsingisz kán állama pedig e siker nyomán valóban világbirodalommá vált
– mondja a 24.hu-nak B. Szabó János.
És hogy miért időztünk viszonylag hosszan e távoli ponton, annak oka a folytatásban keresendő.
Felírták nevüket a halállistára
A mongolok ugyanis akkor tekintettek lezártnak bármilyen hódítást, ha adott terület uralkodóját elfogták, függésbe kényszerítették vagy megölték. Ezért egy sereg a sah üldözésére indult, de mikor ő időközben meghalt, a tatár had nem oszlott fel, hanem – a történész szavaival – „felderítő vállalkozássá alakult át”. A Kaszpi-tengert délről megkerülve a Kaukázus felől betört Európába, 1220 táján a középső kun területek szállásait pusztította, a kunok pedig a Kijevi Rusztól kértek segítséget.
Utóbbi formálisan ekkor még egyetlen állam volt, de a gyakorlatban már számos kisebb fejedelemség laza szövetségéből állt – a nagyfejedelmek mindig újraosztották birodalmukat az örököseik között, így az az évszázadok során sok kis fejedelemségre aprózódott. A Kijevben székelő uralkodó főhatalmából csupán csak a nagyfejedelem megnevezés maradt, miközben maga a város – bár továbbra is hatalmas és gazdag volt – megszűnt valódi hatalmi központként funkcionálni. Sőt, gyakran gazdát is cserélt.
A valódi központok a periférián fekvő fejedelemségekben jelentek meg, ebben a felállásban nyugaton a Halicsi, északkeleten a Vlagyimir-szuzdali Fejedelemség volt a legerősebb. A kunok segélykérése azonban váratlan és szoros egységbe kovácsolta az egymással vetélkedő fejedelmeket, 1223-ban hatalmas „orosz” haderő vonult délre a mongolok ellen.
A Kalka-folyónál vívott csatában aztán május 31-én megsemmisítő vereséget szenvedtek: a Kijevi Rusz szinte teljes haderejét kiiktatta a tatár „felderítő sereg”. Előbbi hiába volt népes és jól felszerelt, ha a vezérek között széthúzás uralkodott, akárcsak a mindennapi politikában, utóbbit pedig a kor legkiválóbb hadvezére, Dzsingisz kán jobbkeze, Szübőtej irányította. És nem mellesleg, ha nem is nagyszámú, de harcedzett, remekül képzett, felszerelt és elszánt hadat kormányzott.
Nem tudjuk, mi lett volna a folytatás, ha az oroszok még a csata előtt nem mészárolják le a mongol követeket, ami az ellenség szemében a lehető legnagyobb szentségtörés volt, ennél nagyobb bűnt el sem követhettek volna. B. Szabó János képletesen úgy fogalmaz:
A győzelem után a tatárok ugyan visszavonultak, de a viszony végérvényesen megromlott.
Brutális hadjárat
Időközben Dzsingisz kán meghalt, de előtte birodalmát felosztotta három fia között úgy, hogy mindegyikük fölé a másodszülött Ögödejt tette meg nagykánnak. Az elsőszülött Dzsocsi kapta a nyugati részt, de korai halála miatt fiára, Batura maradtak a gyakorlati tennivalók. Azaz a további terjeszkedés. Nem volt rest, sorban hódoltatta meg szomszédait a Volgán és az Urálon túl, fokozatosan tolta Európába a birodalom határát.
Nem mondhatjuk, hogy könnyű dolga lett volna, a volgai bolgár, kun, alán, jász csoportok kőkeményen ellenálltak, és ekkor még sikerrel védte magát a keleten maradt magyar népesség is. Aztán 1235-ben a fővárosban, Karakórumban határozat született egy nagyszabású birodalmi hadjárat megindításáról nyugati irányba, amelynek fővezére természetesen Batu lett.
A becslések szerint 100–150 ezer mongol harcos indult meg a következő évben, és laikus túlzással élve valóságos húsdarálóvá változtatta a térséget. 1236-ban elesett Volgai Bulgária, sorra semmisültek meg az északi orosz fejedelemségek és az ő megsegítésükre érkezett Vlagyimir-szuzdali Fejedelemség hadereje. Az 1237–38-as évben felszámolták az északi orosz államokat, és amikor ezt írjuk, szó szerint is kell érteni.
Durva, kegyetlen hadjárat volt, az elfoglalt városokat porig rombolták, tényleg a »felszántják és sóval behintik« szintjéig. A lakosságot lemészárolták, a mesterembereket elhurcolták
– emeli ki a szakember.
A Rusz fejedelmei levonták a következtetéseket
Mindenki előtt ismert Napóleon és Hitler kudarca az „orosz téllel” szemben, sőt, hogy az európaiak mindig is tavasztól őszig tervezték a hadműveleteiket bármilyen háborúban. A mongolok viszont épp fordítva: nyáron „pihentek”, télen pedig támadtak észak-orosz területen. Őket a legkevésbé sem zavarták vagy hátráltatták a fagyos körülmények, hozzá voltak szokva. Cserébe viszont nem gátolták mozgásukat a mocsarak, áradások, a felázott föld, és a folyókon is lényegesen egyszerűbben tudtak átkelni.
Az északnyugati csatározások nagy tanulsága volt, hogy földsáncok, faerődítések, síkvidéki várak a mongolokat nem tudják megállítani, kínai és muszlim ostromtechnikájukkal minden erősséget 3–7 nap alatt bevettek. Egyedül Novgorod úszta meg a megsemmisítést az időjárásnak köszönhetően: a megenyhülő időben a város környéki végeláthatatlan mocsarak hatékony védelmet nyújtottak.
Észak tehát 1238-ra mongol fennhatóság alá került, de a hódítókat is megviselte a harc. A Kijevi Rusz fejedelmei azonban tudták, hogy 1239/40 telén, ha feléjük fordul az ellenség, rendkívül kemény idők jönnek.
A Vlagyimir-szuzdali Fejedelemség hadereje, mint említettük, már korábban, segéderőként megsemmisült, a magukra hagyott városok pedig nem tudtak komoly ellenállást kifejteni. A déli területek elfoglalása kevesebb véráldozattal járt, a tatároknak könnyebb dolguk volt. A kivételt Kijev jelentette.
Romok és halottak maradtak
Az egykori nagyfejedelmi központot is elhagyta az uralkodója, aki épp nem sokkal azelőtt szerezte meg a trónt, a város védelmére helytartót nevezett ki. Húsz méter széles alapokon nyugvó, 12 méter magas, három és fél kilométer hosszú sánc ölelte körül a várost, a tetején még két gerendafal közé döngölt föld is segítette a védelmet.
Komoly ostromtechnikára és hadi tudásra volt szükség, hogy a mongolok több hónapnyi ostrom után, 1240-ben elfoglalják. A totális győzelmet totális pusztítás követte, és ezt megint szó szerint kell érteni.
Évekkel később született beszámolók szerint az egykor hatalmas, virágzó városban mindössze 200 ház állt, és még mindig egymás hegyén-hátán hevertek a temetetlen halottak csontjai
– mondja a történész.
Ilyen mértékű pusztítás azonban a Kijevi Ruszban egyáltalán nem volt törvényszerű. Anélkül, hogy belemennénk a mélyebb módszertanba, elég csak egy példa: a mongolok 43 tümennyi (10 ezer fős katonai egység) fegyverforgatásra alkalmas férfit írtak össze az újonnan meghódított orosz területeken, ami, ugye, 430 ezer fő. 430 ezer katona, ha úgy tetszik.
Óriási erő, egységes irányítás alatt ennek a fele is hatékonyan védhette volna az országot, a történész szarkasztikus megjegyzése szerint azonban a Kijevi Nagyfejedelemség elitje „összehangoltan csak a menekülést tudta levezényelni”. A IV. Béla vezette Magyar Királyság lényegesen kisebb potenciálból sokkal eredményesebb ellenállást tanúsított, mert volt egy erős központi irányítás. Itt azonban mindenki csak a saját fejedelemségével, városával volt elfoglalva, legfeljebb alkalmi koalíciók születtek.
Történetünket hamarosan a Kijevi Rusz területén (is) létrejött mongol Arany Hordával folytatjuk, ide végszóként még annyi: Kijev elpusztítása után a tatárok kis szünetet tartottak, majd Magyarország ellen indultak. Eddigi taktikájukat azonban meg kellett változtatniuk, télvíz idején ugyanis esélyük sem lehetett átkelni a Kárpátok természet alkotta védelmi vonalán.
