A XV. század középső évtizedeire a Magyar Királyság immár csaknem egy évszázada vívta fokozódó harcát a megállíthatatlanul terjeszkedő Oszmán Birodalommal. A tragikus keresztény vereséggel végződő nikápolyi csata után, 1396-tól hazánk egyre inkább defenzívára kényszerült, mindennapossá váltak a török betörések, Szerbia 1439-es eleste után pedig a déli határ közvetlen frontvonallá vált.
Aktívan a török ellen
Eközben belföldön Luxemburgi Zsigmond halála után még inkább meggyengült a királyi hatalom, az ország belső viszálykodás és hatalmi harcok színterévé vált: ezek az évtizedek manapság még úgy is megihletnének pár évadot a Trónok harcából, ha a forgatókönyvírók meg sem erőltetik a fantáziájukat.
Minden, akár joggal felróható hibája ellenére a magyar nemesség mégis megpróbált tenni az ország védelme érdekében. Részben ezért is választották Habsburg Albert 1439-es halála után fia, a még csecsemő László (a későbbi V. László) helyett I. Ulászló lengyel királyt a magyar trónra.
Az új uralkodó és a magyar elit tagjainak többsége pedig támogatta Hunyadi János törekvését, aki aktív, kezdeményező fellépéssel az ellenség területére igyekezett áttolni a hadszínteret. Ulászló jóvoltából Hunyadi temesi ispánként, erdélyi vajdaként a leginkább fenyegetett délkeleti határvidék katonai vezetője lett, ezzel pedig a török háborúk is új lendületet kaptak.
Itt kezdődik történetünk, egyben egy nagy, összkeresztény nekibuzdulás, hogy az oszmánokat kiszorítsák Európából. Az álom sajnos gyorsan, 1444. november 10-én dicstelen véget ért a várnai csatavesztéssel, ami több szempontból is hasonlóságot mutat Moháccsal. Dr. Pálosfalvi Tamás történészt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársát kérdeztük
Illúziók háborúja
II. Murád szultán északi irányba is aktívan növelte birodalma területét, legyűrte Szerbiát, 1439-ben elfoglalta a szerb despoták fővárosát, Szendrőt. Ekkor, a vár felmentésére sietve kapott végzetes vérhas fertőzést Albert király, majd a halála után kezdődő belháborút kihasználva a török Nándorfehérvár ostromával is megpróbálkozott 1440-ben.
Ulászló hatalma megszilárdítása után azonban igyekezett mihamarabb átvenni a kezdeményezést, és míg Murád Ázsiára fókuszált, 1443 őszén Hunyadi és a maga személyes vezetésével hadat indított a Balkánra. A vállalkozás a pápa támogatását is élvezte, IV. Jenő keresztes háborút hirdetett, a főként magyar, lengyel, szerb, cseh és német katonákhoz a balkáni népek erői is csatlakoztak.
A következő év elejéig tartó, és egyébként sikert sikerre halmozó akció hosszú hadjáratként vonult be a történelembe, ám a szakember mégis inkább az illúziók háborújának nevezi. A stratégiai cél ugyanis az ellenség erejének felmérése volt saját területén, csakhogy a keresztény had nem ütközött meg az oszmán főerőkkel.
A különböző helyi seregek legyőzése viszont azt a hamis képzetet erősítette, hogy a török kiűzése Európából elérhető cél. Főleg úgy, hogy II. Murád 1444 januárjában békét kért Ulászlótól
– mondj a 24.hu-nak Pálosfalvi Tamás.
A muszlimnak tett eskü
A szultán korábban elképzelhetetlen ajánlatot tett, 10 évnyi fegyvernyugvásért többek között magas összegű hadisarcot, Szendrő és Szerbia egy részének visszaadását ígérte. Jó oka volt rá, hiszen éppen arra készült, hogy lemond a trónról a fia, Mehmed javára, és mindenek előtt Anatóliában akart rendet teremteni. Ehhez nyugaton békére volt szüksége.
Magyarországon nagyon is hajlottak a megegyezésre, de a pápa évek óta Magyarországon tartózkodó legátusa, Giuliano Cesarini a háború folytatását szorgalmazta. Az 1444 áprilisában elfogadott terv arra épült, hogy a szultán ázsiai távollétében az egyesült velencei, burgundi és pápai hajóhad lezárja a Boszporuszt és a Dardanellákat, ezzel meggátolva Murád átkelését, a keresztény koalíciós sereg pedig megsemmisíti az európai oszmán erőket.
A király, Hunyadi és az országnagyok véleményével összhangban a béke elfogadása mellett állt, de Cesarini mondhatni rákényszerítette az akaratát. Jóllehet Brankovics György despota megbízottja Hunyadi tudtával és jóváhagyásával tető alá hozta a szultánnal a békekötést, Ulászló 1444. augusztus 4-én a legátus előtt megismételte áprilisi fogadalmát a hadjárat megindításáról, előre érvénytelenítve mindenféle megállapodást, „még ha eskü alatt kötik is”. Augusztus 15-én Hunyadi Váradon tett esküt az oszmán-magyar békére.
A vajda is a beavatott kevesek közé tartozott, úgy esküdött meg a békére, hogy tudta, királya nem fogja betartani – egyesek szerint a felszabadítani tervezett Bulgária trónját ígérte neki Cesarini, de ezt csak a Hunyadival szemben elfogult lengyel Jan Długosz állítja. A muszlimoknak tett eskü semmibe vétele ugyan enyhébb elbírálás alá esett a korban, de még mindig olyan súlyos bűnnek számított, amelyért utólag a közvélemény többé-kevésbé megérdemelt büntetésnek ítélte az uralkodó halálával is járó várnai csatavesztést.
Homályos cél és megvalósítás
A mit sem sejtő szultán állta szavát, és a megállapodásban megszabott idő alatt kiürítette Szendrőt és a többi szerb várat. Ulászló és Hunyadi János szeptember közepén Orsovánál lépte át a Dunát. Innentől kezdve a források hiánya miatt kevés információra támaszkodhatunk, rengeteg a bizonytalanság.
Az Ulászló által hangoztatott cél, a »hitetlenek tönkretétele«, az oszmánok kiűzése Európából eleve irreális cél volt, de még az sem világos, egyáltalán miként szándékoztak ezt elérni
– jegyzi meg Pálosfalvi Tamás.
A terv szerint Drinápolyt, az akkori oszmán fővárost akarták elérni, de nem arrafelé, hanem a Duna mentén haladtak. A gyorsabb előrenyomulás érdekében nem vittek magukkal jelentősebb ostromtüzérséget, mégis leálltak várakat vívni – tényleg nem tudni, mi volt a szándék, azt viszont igen, hogy szinte minden balul sült el.
Genova árulása?
A kudarc legfőbb okaként ma is az Oszmán Birodalomban élő genovaiak árulását szokás megjelölni: e szerint a városállam Konstantinápolyban élő kereskedői jó pénzért még segítettek is átkelni Murádnak és csapatainak a szorosokon. Ha így történt is, az átkelést a genovaiak közreműködése nélkül is felettébb nehéz lett volna megakadályozni.
A török-magyar tárgyalások híre természetesen Itáliába is eljutott, ahol bizonytalanságot szült. Az oszmánokkal kényes egyensúlyt fenntartó Velence egymaga nem akart háborúba keveredni a szultánnal, a végül összeállt koalíciós flotta pedig túl kicsiny létszámú volt ahhoz, hogy hatékonyan tudja blokkolni a szorosokat. A flotta parancsnoka, a burgundi Waleran de Wavrin minden tőle telhetőt megtett, de mivel mindkét partot az oszmánok ellenőrizték, és a bizánci császár is megtagadta a segítséget, feladata reménytelen volt.
Tegyük hozzá, a kor viszonyai között, folyamatos kommunikáció híján eleve egy lottóötös esélyével vetekedett szárazföldi és tengeri hadműveleket ilyen távolságból hajszál pontosan összehangolni.
Eleve vesztes helyzet
Murád szerencséjére Anatólia konszolidálása gyorsan haladt, erői felszabadultak. Így mire Hunyadiék a mai Bulgária területére értek, az oszmán had átkelt Európába, gyors menetben észak felé törve Várnánál a keresztény had hátába kerültek, elvágva a visszavonulás útját.
Nem tudni, hányan néztek egymással farkasszemet 1444. november 10-én, a források semmilyen adattal nem szolgálnak a szemben álló erők nagyságáról. Amikor a történész körülbelül 10-15 ezer főben adja meg a keresztény, 25-30 ezerben pedig az összecsapásban közvetlenül részt vevő oszmán sereg létszámát, ez nem több a korabeli katonai és politikai realitásokat számba vevő becslésnél. Ami a számoktól függetlenül bizonyos, az a legalább kétszeres oszmán túlerő.
A csata részleteit sem ismerjük pontosan. A magyar jobb szárny már a csata elején meghátrált és szétszóródott, és csak Hunyadi beavatkozása stabilizálta a helyzetet. A bal szárny a fáradt anatóliai sereggel szemben nagyobb sikerrel harcolt. Az viszont kétséges, hogy hitelt adhatunk a krónikások állításának, miszerint az oszmánok mindkét szárnyon döntő vereséget szenvedtek, mire Ulászló király meggondolatlan rohama és halála döntő fordulatot hozott a csata menetében.
Semmit nem von le a nagy törökverő érdemeiből, hogy a beszámolók – ahogy valójában a keresztény vezérek is – valószínűleg bedőltek a keleti harci taktikának. Ez, miként honfoglaló őseink is sikerrel alkalmazták, a színlelt taktikai megfutamodás módszerével bontotta meg az ellenség harcrendjét. Míg azonban a gyakorlott oszmán lovasság képes volt újra csatarendbe állni, ez a kisebb létszámú és nem összeszokott keresztény sereg számára lehetetlen volt. Minden bizonnyal ez volt a vereség egyik oka.
Ulászló a halálba rohant
A legtragikusabb pillanat azonban mindenképp Ulászló halála volt. A mindössze 20 esztendős, becsvágyó uralkodó oszmán és keresztény források szerint is hirtelen, váratlanul indított támadást a derékhad ellen, egyenesen a janicsárok tömegébe vezetve magyar és lengyel lovagjait. Tegyünk itt egy kis kitérőt, hiszen aki nem először találkozik a témával, gyakran találkozhatott már a „janicsárok áttörhetetlen fala” kifejezéssel, amely tényleg megragadja a lényeget. De mit jelent ez a gyakorlatban?
A kor gyalogos elitalakulatáról van szó, állandó haderőről, szemben az európai zsoldos gyalogsággal. Tagjai kemény kiképzésen mentek át, szünet nélkül gyakorlatoztak, olyan magas szinten tudtak összedolgozni, csapatként működni, ami Európában ismeretlen volt. Emellett személyes, vak hűség kötötte őket a szultánhoz, egy janicsár soha nem futamodhatott meg.
Azért mégsem voltak acélból, különleges szuperfegyver sem állt rendelkezésükre, a középkor tankjainak nevezett nehézlovasság őket is elsodorta volna: ne szó szerint értsük az áttörhetetlen falat. A zárt alakzatot ilyenkor megnyitották, utat engedtek a támadó éknek és a lovakat támadták. Ha pedig egy vasba öltözött vitéz alól kibukik a ló, számára ott a vég.
Elszállt egy illúzió
A keresztény sereg nagy része, köztük a magyarok számos előkelősége holtan feküdt a csatatéren, de komoly veszteséget szenvedtek az oszmánok is. Ulászló halála hatalmi vákuumot okozott, ismét a polgárháború réme fenyegetett. Itthon ugyanis ellentmondásos hírek keringtek a király sorsáról, a még mindig csak négy esztendős V. Lászlót is csak azzal a feltétellel ismerték el királynak, ha Ulászló halála bizonyossá válik. Az egyetlen szerencse talán csak az volt, hogy a kormányzóságot a valóban rátermett Hunyadi Jánosnak sikerült megszereznie.
A török veszély megmaradt a Magyar Királyság közvetlen határai mellett. Egész Európa csalódottan vette tudomásul az elszalasztott lehetőséget – pontosabban, ahogy ma már a realitások talaján maradva mondhatjuk: egy illúzió szertefoszlását.
Utólag persze könnyű bölcsnek lenni, de akkoriban még senki nem döbbent rá, hogy az Oszmán Birodalmat nyílt csatában nem tudják legyőzni. A nikápolyi és várnai vereséget 1448-ban a rigómezei, majd 1526-ban a mohácsi követte: az események forgatókönyve minden helyszínen fájó hasonlóságot mutat.
