Eleink életét társadalmi helyzetre való tekintet nélkül még a XIX. században, sőt a XX. század első évtizedeiben is alapvetően meghatározta az egyházi év periodikája. A korhelykedők nyilván minden korban és mindenhol megtalálták a maguk külön útját, ám a többség tartotta magát az illemhez, miszerint a mulatozás, a hangos vidámság és a bálok időszaka: a farsang. Rosszindulat nélkül mondhatjuk, hogy ez a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó néhány hét arra is alkalmas volt, hogy az emberek kicsit „kieresszék a gőzt”.
Vízkeresztkor, azaz január 6-án ér véget ugyanis az adventtel kezdődő, csendes elmélyülést, befelé fordulást kívánó karácsonyi ünnepkör, és kezdődik a farsang: az életigenlés ünnepe, a lakodalmak ideje. Nem tart sokáig, hamvazószerda, a nagyböjt kezdete ismét elcsendesülést kíván, megkezdődik a készülődés húsvétra. A húsvétvasárnapot megelőző 40. napról lévén szó, hamvazószerda is mozgó ünnep, február 4. és március 10. közé esik a naptárban – idén február 17-én lesz.
Manapság a farsang leginkább beöltözős bulikat jelent, ám korábban zeneszótól voltak hangosak a falusi csűrök, kiskocsmák éppúgy, mint a nemesi udvarházak, polgári szalonok, arisztokrata paloták, de még a királyi rezidencia is. Milyen volt egy udvari bál az utolsó, békeidőben regnáló magyar király idejében? Miért kellett a XIX. század végén átépíteni a Budavári Palotát? A Monarchikum Kutatócsoport két tagját, Vér Eszter Virág történészt és Borovi Dániel művészettörténészt kérdeztük.
„Nyomorult bábok vagyunk”
Ferenc József kapcsolata a magyar alattvalóival közismerten – uralkodásának kezdete okán – terhelt volt, az uralkodópár 1857 májusában látogatott először Magyarországra, ekkor a megjelentek tiszteletére, a közeledés „elősegítésére” (május 7-én) bált is rendeztek. Később a megegyezést célzó tárgyalások előrehaladtával, majd az Osztrák–Magyar Monarchia megszületésével rendszeressé vált, hogy báli szezononként egy-két nagyszabású udvari bált tartottak a Budavári Palotában. A kiegyezést követően a kiegyenlítettség (bizonyos határokon belüli) érvényesítésének szándéka az uralkodó család magyarországi jelenléteit is meghatározta: rendszerint az őszi szezonban töltöttek hosszabb időt Budán vagy Gödöllőn.
Az udvari reprezentáció terén szintén egyfajta megosztottság érvényesült:
Uralkodói kötelesség az estebédek és udvari bálok megtartása. A birodalom mind a két fele követeli a maga jogait. Ezért aztán tánc és lakoma járja
– állapította meg Festetics Mária a naplójában.
Ezek az események nemcsak a mai, de még a kor fogalmai szerint is messze álltak a mulatozás fogalmától, annak ellenére, hogy a magyarországi rendezésű udvari fogadások – a visszaemlékezők szerint – valamelyest kötetlenebbek, fesztelenebbek voltak a bécsieknél. Az udvari résztvevők számára munkának, protokolláris kötelezettségnek számítottak, míg a meghívottak többsége – kivéve az ellenzéki képviselők egy csoportját – az év társasági csúcseseményeként nagy várakozással tekintett rájuk. Ettől eltekintve az udvari etikett által mereven szabályozott rendezvények feszélyezettek voltak, különösen az első bálozó résztvevők számára. Ami a császári és királyi családot illeti,
politikai jelzésértékkel is bíró, hivatalból teljesített kötelezettségről beszélhetünk, amely mozgásterüket tekintve mintegy »reprezentatív bábuvá« fokozta le a résztvevőket
– állapítja meg Vér Eszter Virág. Ezt támasztják alá Rudolf trónörökös szavai is: „…nyomorult bábok vagyunk, álarcot viselünk, hogy a nép istenítsen, táncolunk a mások fütyülésére; jaj nekünk ha természetesek vagyunk!”
Kiterjesztett udvarképesség
Ami a meghívottak névsorát illeti, rendkívül szigorú szabályok vonatkoztak rájuk, amelyeken hazánkban némileg enyhítettek. Az úgynevezett udvari bálokon az uralkodó család tagjain kívül a kamarások, a valóságos és belső titkos tanácsosok, törzstisztek, valamint az udvarképes arisztokrácia tagjai jelenhettek meg. Az udvarképesség feltétele 16 nemesi ős volt. Ennél „kötetlenebb” volt a „bál az udvarnál” elnevezésű esemény, ahová rendszerint meghívták a magasabb állami méltóságokat, országgyűlési képviselőket is – itthon ez utóbbi gyakorlat érvényesült, de sok esetben a sajtó is tévesen udvari bálként hivatkozott e rendezvényekre.
Ellenben a résztvevők számon tartották, hogy ki jelenhetett meg csupán az úgynevezett „kiterjesztett udvarképességnek” köszönhetően: hiába volt például Lónyay Menyhért vagy Bánffy Dezső Magyarország miniszterelnöke, a „magasabb körök” nem fogadták be feleségeiket, a polgári származású Kappel Emíliát és a tanítónő végzettségű Máthé Ilonát. Utóbbi hölgy a kellemetlenségek elkerülése érdekében betegségre hivatkozva mentette ki magát az udvari fogadásról.
A 16 nemesi őssel nem rendelkező nők részvétele a bálokon egyébként is nehézségekbe ütközött. Különösen akkor, ha a meghívott csupán a hivatali tisztségének köszönhette e figyelmet: ilyenkor családtagjaira a meghívás nem vonatkozott. Így feleségeik, lányaik csak abban az esetben jelenhettek meg, ha a bált megelőzően egy udvarképes hölgy közreműködésével bemutattatták magukat a főudvarmesternek vagy helyettesének.
Hazafias magyarok
Az 1866-os év eleji látogatáson két bált irányoztak elő, az elsőt február 3-án rendezték 625 fő részvételével, a viszonylag alacsony létszám oka a budai palota korlátozott befogadóképessége volt. Az esemény némi botránnyal is szolgált, mivel az udvari kíséret nehezményezte, hogy
A korábbi tiltást feloldva ekkor két csárdást is felvettek a táncrend programjába, ami megkönnyítette a kezdeti – udvari járatlanságból következő – nehézségek áthidalását, és egyértelműen a magyarok felé tett nyitási gesztusként szánták.
Míg az 1867-es kiegyezést követően számos magyar előkelőség volt hivatalos bécsi ünnepségekre, valamint Ferenc József rendszerint államfőhöz méltó népes és magas rangú kísérettel érkezett Budára, a két társaság összefonódása egyáltalán nem volt jellemző. Ennek politikai hátterére Andrássy unokája, Károlyi Mihályné sorai is magyarázatul szolgálhatnak:
„Voltak valamelyest közös kapcsolataink a bécsi társasággal. Mi fel-felrándultunk az ottani lóversenyekre, ők pedig hozzánk jöttek látogatóba. Ám ezek az alkalmak elég ritkán adódtak, mert a hazafias gondolkodású magyarok általában nem szívesen vették, ha a bécsi udvar »mamelukjainak« nézik őket.”
A legnagyobb terem is kicsi
A kiegyezés után a népes udvartartás gyakori jelenléte, a rendszeressé váló budai bálok és a kiterjesztett udvarképesség együttesen elkerülhetetlenné tette a budai palota bővítését. A régi épületekben egyszerűen nem volt ennyi ember – jellemzően több, mint 700 fő – befogadására alkalmas tér. Sőt.
Ekkoriban egyetlen nagyobb, reprezentatív teremről beszélhetünk a palotában, ám az úgynevezett trónterem vagy díszterem alkalmatlan volt ilyen népes társaság fogadására
– fogalmaz Borovi Dániel.
Ez a mai D épület első emeletén helyezkedik el, kétszintnyi belmagassággal, és az Oroszlános udvarra néz. Itt kezdték meg a palota bővítését Ybl Miklós tervei alapján, az ő 1891-es halála után Hauszmann Alajos folytatta, a munka több ütemben végül 1905-ig folyt. Az első ütemben a krisztinavárosi szárnyhoz – a mai Országos Széchényi Könyvtárhoz, azaz az F épülethez – kezdtek hozzá, de ebbe nagyobb reprezentatív termeket nem terveztek.
Ferenc József magyar királlyá koronázásának 25 éves jubileumi ünnepségei (1892) után – amikor a trónterem ismét kicsinek bizonyult – az udvar felé kezdték meg a trónterem bővítését. Kibontották az ablakokat, egy folyosót hoztak létre, ezáltal az egész homlokzat előrébb került. Bent egy különleges, továbbra is két emelet magasságú, kétosztatú,– ha templomról lenne szó, azt mondhatnánk, kéthajós – tér jött létre.
A D épületben ma a Magyar Nemzeti Galéria működik. Érdemes már csak azért is ellátogatni oda, mert a II. világháború dúlása, majd az azt követő átépítések után – a nádori kripta mellett – ez a terem őrizte meg legeredetibb formáját: megmaradt a szerkezete és még egy nagy, kétszárnyú fa ajtó is ugyanaz, mint amit annak idején használtak.
Két új szárny, de még mindig kevés
Nemsokára azonban kiderült, hogy még az így kibővített trónterem is kicsi a bálokhoz, ezért Hauszmann az 1890-es évek végén északi irányban kezdett építkezni, ekkor készült el a mai A és B épület. A bálterem a B szárnyban kapott helyet, ablakai a mai, úgynevezett Hunyadi udvarra néztek, a Duna felől pedig hosszanti oldalán buffet csarnokot alakítottak ki.
A reprezentatív főbejárat a Szent György tér felé nyílt, a szinteltolódás miatt itt behajtva a vendég már a palota első emeletén találta magát, az elő- vagy fogadótérből közvetlenül a bálterembe lehetett jutni. A palota keleti szárnya ezzel egy az egyben reprezentatív célokra lett átalakítva, az egymásba nyíló termek közül az új bálterem volt a legimpozánsabb a maga 724 négyzetméteres alapterületével és 15,5 méteres belmagasságával.
A művészettörténész kiemeli, hogy a bővítés befejezése után felmerült az igény még egy, büfének otthont adó további tér bekapcsolására ebbe a reprezentatív együttesbe. Az el is készült tervek szerint ezért a B épület báltermi homlokzatát a Hunyadi udvar felé teljes szélességben egy kétszintes, fémszerkezetű „üvegházzal” toldották volna meg. Erre azért lett volna szükség, mert bálok alkalmával az uralkodó és közvetlen környezete büféasztalait a Habsburg-teremben, az urakét a buffet csarnokban, míg a hölgyekkel megjelent főméltóságokét a távolabbi trónteremben állították fel.
Ezzel az elhelyezéssel csak az volt a gond, hogy „a szünórai teázásnál a vendégeket nagyon szétosztja” – ezért merült fel az „üvegházas” bővítés gondolata. Az új épületrész földszintjére a testőrség tartózkodóját, mosdókat és raktárakat terveztek. Sajnos, ez már nem valósult meg, pedig érdekes látvány és Magyarországon ritka építészeti megoldás lett volna.
Voltak, akiket megszólítottak
Az egyre bővülő magyar királyi palotában rendezett bálokra Vér Eszter Virág vezetésével érkezünk meg. Az est eseményei szigorú szertartásrend alapján követték egymást, az udvarmesteri hivatal gondoskodott a meghívandó személyek kiválasztásáról és értesítéséről.
Már a meghívók elkészítésénél, a táncrend összeállításánál lehetőség szerint törekedtek a magyaros jelleg hangsúlyozására. A vendégeket részletekbe menően tájékoztatták az elvárt viseletről, ami katonák, illetve egyházi személyek esetén egyenruha, „civil” férfiaknál magyar díszruha, az idegeneknél frakk, míg a nőknél – a nagy udvari események alkalmával viselt udvari díszruha helyett – táncra is alkalmas, úgynevezett „kerek ruha” volt.
A meghívottakat rendszerint este nyolcra rendelték a palotába, majd a rendező udvari tisztségviselők rangjuk szerint felsorakoztatták őket. Ezután fél kilenckor – a főudvarmester jelzésére – bevonult az uralkodó család, és kezdetét vette az úgynevezett cercle.
Ennek során Ferenc József és Erzsébet megszólította az arra érdemesnek tartott személyeket, ami nyilvánvalóan kiemelt, sok esetben aktuálpolitikai jelentőséggel is bírt
– mondja a szakember. Gyakori vétségnek „minősült” a bálozók részéről, hogy „jogosulatlanul”, esetenként tolakodóan próbáltak a dinasztia egyes tagjainak közelébe férkőzni, akár tánc közben is, illetve sokak számára megmérettetést jelentett, kivel és milyen hosszan beszélget az uralkodó.
Rengeteg malőr a budai bálokon
Az udvari életben korábban járatlan megjelentek (főként eleinte) az etikett és szokások ismeretlenségéből fakadóan – a korabeli lapok báli beszámolói szerint – rengeteg malőrt követtek el. A Fővárosi Lapok hibák sorát tárta olvasói elé 1866. február 14-én:
„Fáma sokat suttogott az első bál sok ily apró részletéről. Többi közt azt beszélik, hogy egy szép grófnőt úgy felmelegitett Császárné Ő Felségének szivélyes beszélgetése, hogy elővette ragyogó legyezőjét, s folyvást legyezé magát, mignem a társalgás végeztével valaki figyelmezteté a szép grófnőt, hogy ily szerencsés alkalmaknál a legyezőt egészen mellőzni szokták. Egy bárónőt pedig, ki ék-szerek nélkül jelent meg, arra figyelmezettek, hogy az udvari öltözék egy igen lényeges részét feledé otthon. »Bocsánat – viszonzá, – családi ékszereinket mind anyám viseli,« ki valóban úgy ragyogott, mint egy eleven ékszer-szekrény. Szerencsésebb volt egy másik grófnő, ki még jó korán tudta meg, hogy öt rőfnyi uszályos fekete bársony ruha, melyet ez alkalomra készittetett, gyászos szineinél fogva nem udvari bálba való.”
De nem csak a bálozók vívták ki olykor az udvari körök nemtetszését. Erzsébetről tudjuk, hogy impulzív természetével gyakran megbotránkoztatta környezetét, például – személyes érdeklődését, illetve szimpátiáját előtérbe helyezve – hosszasan beszélgetett Andrássyval vagy Jókaival. Sok esetben eltért az udvari normáktól, esetenként szabálytalan, normasértő viselkedése gyakorta váltotta ki az udvari társadalom, illetve a személyzet rosszallását is.
A cercle-t követően 10 óra körül csendült fel a zene, megnyitották a büfétermeket, a királyné ilyenkor rendszerint visszavonult kíséretével a fehér terembe: itt nyílt lehetősége arra, hogy akár férfiakkal is hosszabban elbeszélgethessen. Éjfél körül, a bál végét jelezve az uralkodó család még egyszer végig vonult a termeken, majd lakosztályaikba távoztak.
Az 1860-as, 70-es évekből olvashatunk olyan korabeli beszámolókat is, melyek szerint már 11 órakor is nagyon kevesen voltak a bálteremben: sokan haza mentek még az előtt, hogy az uralkodó – a szertartásoknak megfelelően – berekesztené a rendezvényt. Rettenetesen kínos volt ez is, a bécsi személyzet és kíséret gyakran mulatott a vétkező magyar bálozókon.
