Egy félezer éve regnáló, végtelenül konzervatív és mélyen katolikus uralkodói családban a XIX. század derekán sem volt nagyobb öröm, mint a törvényes trónörökös megszületése. Ugyanezen dinasztiát pedig nem érhette súlyosabb veszteség, mint amikor ez a fiú saját kezével vet véget életének, miután megölte fiatalkorú szeretőjét.
A nagy léptékű összefoglaló munkák vagy az „érettségi tananyag” néhány név és évszám kiemelésével nagyjából ennyit áldoz Ferenc József osztrák császár és magyar király fia, Habsburg Rudolf életének – ezt persze igazságtalan lenne nehezményezni, hiszen soha nem léphetett a történelem nagyszínpadára.
A XXI. századból visszatekintve már látjuk, hogy Rudolf későbbi tragédiájának már a várva várt születése pillanatában megvoltak az előjelei, majd szinte törvényszerűen haladt a végkifejlet felé. A folyamat bemutatása nyilvánvalóan köteteket tölt meg, a lényeges részletekről Dr. Vér Eszter Virág történésszel, az ELTE BTK Történeti Intézetének oktatójával beszélgettünk.
Végre fiú
Ma már tudományosan igazolt tény, hogy az anyát terhessége idején ért traumák károsan befolyásolhatják a magzat fejlődését. Azt persze nem tudhatjuk, ez Rudolf életére milyen hatást gyakorolt, de Erzsébet császárné szülését rendkívül nehéz, konfliktusos periódus előzte meg. Az ifjú pár ugyanis 1857 májusában Magyarországra látogatott, ahova Sisi kifejezett kérésére elhozták két kislányukat, az alig kétesztendős Zsófiát és húgát, Gizellát.
Mindkét gyerek megbetegedett, a félrekezelt vérhasban Zsófia viharos gyorsasággal elhunyt: a feldolgozhatatlan gyász depresszióba taszította a császárnét, és ebben a lelkiállapotban kezdődött valamikor november végén, december elején várandóssága Rudolffal
– mondja a 24.hu-nak Vér Eszter Virág. Hozzá kell tenni, állapotát súlyosbította a Zsófia halálával gerjedt családi feszültség is: az udvarral egyébként is ellenséges viszonyt ápoló Sisi anyósa akaratával szembemenve hozta gyermekeit Magyarországra. És „lám, mi lett a vége”.
Hatalmas volt az öröm, amikor 1858. augusztus 21-én az uralkodópár harmadik gyermekeként végre fiú jött világra. Nehéz szülés volt hosszú vajúdással és komplikációkkal, Erzsébet gyermekágyból való felépülése is sokkal lassabb volt a korábbiaknál, így a gyerekről kezdetben az anyósa és az általa választott környezet gondoskodott. Ezt követően hosszú időre elutazott – máig nem tudjuk pontosan, milyen egyéb betegsége okán, de tényleg gyógykezelésre szorult – féléves távolléte gyermekei lelki fejlődésére is negatív hatással volt.
Részben ezt kihasználva Rudolf nevelését – a rendkívül leterhelt Ferenc József jóváhagyásával – a császár édesanyja, Zsófia főhercegné ragadta magához, aki a menyét éretlensége és az udvari életben való járatlansága okán egyébként is alkalmatlannak tartotta e feladat ellátására, különösen a trón várományosa esetében. Egy birodalom leendő urának gyermekkora nyilvánvalóan nem hintalovon telik meseországban, és Rudolfnak nem is a kötelező írás-olvasással, nyelvoktatással, tudományos képzéssel vagy az etikettel gyűlt meg a baja, hanem az apja által rendkívüli módon preferált és brutálisan rákényszerített katonai neveléssel.
Óriási hiba
Mindössze négyesztendős volt, amikor kijelölt nevelője, egy ízig-vérig katonatiszt már akkor is szokatlanul durva, gyakorlatilag a hadapródiskolákban alkalmazott fizikai és pszichológiai módszerekkel vette kezelésbe.
Rudolf a korához képest rendkívül értelmes, szellemileg érett gyerek volt, de testileg gyenge és beteges. Ez a fajta bánásmód azt a célt szolgálta, hogy fizikai adottságaiban is mielőbb felnőjön uralkodói hivatásához. Persze ez óriási hiba volt:
A szenzitív, visszahúzódó Rudolf korai gyermekéveiben már komoly pszichés sérüléseket szenvedett, ennek következtében pedig nemhogy megedződött volna, az évek során fizikailag is kritikus állapotba került
– fogalmaz a történész.
Az avítt bécsi udvar, Ferenc József a hadsereget és konzervatív katolicizmust mindenek fölé helyező uralkodói attitűdje volt ezért a felelős. Ma úgy mondanánk: a gyerek testi és lelki adottságaival nem törődő, sőt azokkal homlokegyenest szembemenő nevelési módszer. Végül az édesanya lépett közbe.
Erzsébet határozott fellépésére
A Habsburgok úgynevezett családi törvénye szerint a trónörökös neveléséről gondoskodni a mindenkori családfő joga, de Erzsébetnek 1865-ben sikerült elérnie, hogy ez megváltozzon: Rudolf képzésének irányítását Joseph Latour vette át, akinek Erzsébet instrukciói szerint kellett eljárnia. A császárné konkrétan megzsarolta az udvart azzal, hogyha nem teljesítik az általa szabott feltételeket, elhagyja a családot – az ezzel fenyegető botrány pedig meghátrálásra késztette az uralkodót.
A fiú nevelése teljesen új irányt vett: oktatóit ezentúl nem világnézetük vagy születési előjogaik alapján választották, hanem csak a tudásalapú kvalifikáció számított. Rudolf az akkori közoktatásnak megfeleltethető tananyagot sajátította el megfejelve azzal, hogy leendő trónörökösként többnyelvi képzést kapott, és később több tárgyat is egyetemi oktatók tanítottak számára.
Túlterheltségével az oktatói is folyamatosan szembesültek, gyakorlatilag olyannyira betáblázottak voltak a napjai, hogy szinte nem is volt ideje az órák után tanulni, így a tananyag egy részét hallás után sajátította el, valamint vizsga előtt, a tananyag felelevenítését szolgáló különfoglalkozásokon.
Latour pozitív hatása nemcsak abban nyilvánult meg, hogy Rudolfot szellemi igényeinek és terhelhetőségének megfeleltethető tudásmennyiséggel látta el, de más területen is gondoskodott róla, szerepe a szülők gyakori távollétében jelentősen felértékelődött. Rövid távon nagyon is előnyös volt a változás, a távolabbi jövőben viszont „megbosszulta magát”, hogy a trónörökös látásmódja az édesanyja biztosította sokkal szabadabb körülmények között fejlődött ki.
Semmibe vett trónörökös
Oktatása 1877-ben, nagykorúságával véget ért, addigi percre pontosan beosztott élete egy csapásra megváltozott, udvartartását lecserélték. Számára ez a nihilt hozhatta el. Az édesapja – többszöri kérése ellenére – nem vonta be az uralkodásba, továbbtanulni pedig nem engedte, a főherceg légüres térbe került.
Sokkal inkább tudós volt, mint politikus, a rákényszerített katonai díszszemlék, felvonulások, a neki külön létrehozott reprezentatív feladatkörök csak növelték csalódottságát
– mondja a történész.
Itt másfél bekezdés erejéig a szakember kirekesztésével húzzuk össze kicsit a szálakat laikusként. Adott egy érzékeny, kiváló szellemi kvalitásokkal rendelkező fiatalember, Európa legősibb uralkodócsaládjának, nagyhatalomként számon tartott monarchiájának örököse.
Gyermek- és ifjúkora nem nevezhető idillinek, felnőttként pedig semmibe sem veszik: szerepe szerint egy számára meghaladott rendszert kell „népszerűsítenie” a világ hatalmasságai előtt, gyűlölt katonai szemléken kell részt vennie, miközben életerős apja mellett esélye sincs néhány évtizeden belül trónra kerülni. Ennek ambivalens jellegét Rudolf is számtalanszor hangsúlyozta. Arra kell várnia, hogy apja elhunyjon.
Alkohol és drogok
Az eredmény Rudolf kettős életvitele lett, miszerint a nappali „trónörökösi tevékenységek” után éjjel önmaga lehetett: tudományos cikkeket olvasott, írt, autodidakta módon tanult tovább. Hogy ezt bírja, a források szerint alkoholt fogyasztott, egy idő után már nyilvános szereplésein is „észrevehető” mennyiségben.
Beteges fiú volt, de egészségügyi gondjai mögött mai tudásunk szerint nem lehet konkrét szervi okot megnevezni. Problémái minden bizonnyal pszichoszomatikus hátterűek voltak, az egyszerű vírusfertőzések is hetekre ledöntötték a lábáról. A későbbiekben önpusztító életmódja, függősége rontotta egészségét, betegségeinek egy részét a korabeli orvostudomány mindössze csak tünetileg tudta kezelni.
Talán a szerető családi háttér hiánya okozhatta, hogy Rudolf szerelmi élete rendkívül változatos volt. A világ egyik vezető hatalmának trónörököseként nyilvánvalóan állandó ostromnak volt kitéve, de őt sem kellett félteni: az első morfiumkúrát nemi betegsége miatt kapta. A kor orvostudománya a fájdalomcsillapítást következetesen morfinnal és alkohollal végezte, a függőség kérdése akkoriban még másodlagos volt.
Társat keresett
Rudolfban végül a gyermekkori traumák, a családi konfliktusok, később a mellőzöttség érzése, a lelkivilágával összeegyeztethetetlen trónörökösi feladatok vezettek alkohol- és drogfüggőséghez. Kiégettség, a betegségéből fakadó kilátástalanság, valamint a politikai téren is megnyilvánuló kudarcok, magánéleti válság, valamint az édesanyjában is meglévő depresszív hajlam végül 1889. január 30-án teljesedett be a mayerlingi vadászkastélyban.
Dacára a számtalan legendának és összeesküvés-elméletnek, Vér Eszter Virág szerint öngyilkosságának konkrét kiváltó okát máig nem sikerült tisztázni. Rudolfot hónapok óta foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata, már egy másik nőnek, Mizzi Kasparnak is ajánlatot tett, hogy közösen kövessék el. Egyedül nem merte megtenni, talán aktuális szeretője, az akkor még csak 17 éves – az érvényes jog szerint fiatalkorú – Maria von Vetsera volt az egyetlen, aki hajlandó volt elvakult szerelmében, odaadásában vele tartani.
A trónörökös feleségének hagyott búcsúlevelében ezt írta: „Nyugodtan megyek a halálba, amely egyedül mentheti meg a jó hírnevemet [becsületemet]…” Hogy ez mit jelent, azt talán soha nem fogjuk megtudni, a XIX. század „becsületkódexe” igen sok megoldást kínál e szavakra. Annyi biztos, hogy a férfi életében nem ismerünk olyan váratlan törést, ami tettét hirtelen felindulással igazolhatná.
Külön temették őket
A halálhír sokkolta a közvéleményt, de az uralkodó környezete is rosszul reagált: az első sajtóhírek szerint szívszélhűdésben vesztette életét. A nagyközönség ezt nem hitte el, megkezdődtek a találgatások, amelyek az udvart a közlemények többszöri visszavonására és módosítására kényszerítették.
A gondot a haláleset vállalhatatlan módja okozta, illetőleg ennek funerális következményei: a katolikus egyház öngyilkost nem temet megszentelt földbe, ami ugye a császár fiával kapcsolatban elképzelhetetlen. A megoldást az a „kiskapu” jelentette, hogy hacsak nem pillanatnyi elmezavarban követte el tettét: így hangzott végül a hivatalos verzió Rudolf esetében is.
1889. február 5-én helyezték örök nyugalomra Bécsben a Kapucinusok templomában, messze szerelmétől. Az udvar ugyanis nem vett tudomást a másik halottról, hivatalosan teljes hallgatás övezte. Mariát családja közreműködésével titokban temették el, először az öngyilkosok számára elkülönített részen, majd később áthelyezték a heiligenkreuzi községi temetőbe.
Kiemelt kép: Josef Szekely / Austrian National Library / APA-PictureDesk
