Ha a hősöket a hazáért harcoló katonákban keressük – és miért ne tennénk –, Kinizsi Pálnak kevés kihívója akad. A magyar történelem kevés nemzedéknek hagyott békés létet a Kárpát-medencében, alakjának a hagyomány emelte sokak fölé.
Mesékből a valóságba
A mesék és mondák világában ő fél kézzel, tálcaként emeli a malomkövet, két kardot forgatva, oroszlánként vág egymaga csapást az ellenség soraiban, és két törökkel a hóna alatt járja győzelmi táncát – ezen még saját vitézei is elképedtek. A történettudomány igazolja, hogy tehetséges, eredményes hadvezér volt, szinte a semmiből jutott a csúcsra, vesztesként soha nem maradt a harcmezőn.
Pedig mai szemmel legalábbis nem volt egy nagydarab ember, aki ma 120 kilóval guggol és 150-et nyom fekve, elsőre simán a hóna alá akarná kapni. Földi maradványait ugyan nem ismerjük, de páncélingét a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, ez alapján pedig a legkevésbé sem lehetett „óriás”. Nagyjából 160 centiméteres magasságával még a maga idejében is átlagos testalkatúnak számított. A kortárs szentszéki követ Mátyás király temetésén, 1490-ben azt írta róla, hogy
Oroszlánként harcolt
Pál azután került viharos gyorsasággal az uralkodó környezetébe, hogy apja halála után édesanyja Magyar Balázshoz, Mátyás kapitányához, bizalmasához, későbbi erdélyi vajdához, horvát-szlavón bánhoz ment feleségül. Innentől kezdve azonban a saját jogán küzdötte fel magát az elitbe.
Az 1460-as évektől már a király mellett szolgált, harcolt a csehek ellen, részt vett a havasalföldi hadjáratban, majd az osztrák háborúkban egyre magasabb pozícióban. Karrierje csúcsán Mátyás honvédelmi elképzeléseiben kulcsszerepet játszott,1479-ben a töröktől fenyegetett alsó részek főkapitánya lett. Nehéz pontos számot mondani, de Kinizsi Pál 8-14 megye katonai ereje felett rendelkezett.
Amikor pedig még abban az évben 10-20 ezres török had tört Erdélyre, Báthori István vajda azonnali segítségre szorult. A híres kenyérmezei csatában a kortárs történetíró, Antonio Bonfini szerint már maga a vajda élete volt veszélyben, amikor lóhalálában érkező Kinizsi Pál csapata élén berobbant a csataérre:
Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe.
Az 1526 előtti török-magyar háborúk történetében ez volt a legnagyobb létszámú, nyílt színi ütközet, ami magyar győzelemmel végződött.
A lovához kötözték
Mátyás királynak és a Magyar Királyságnak egyik legerősebb embere volt minden tekintetben. A kései utókor azonban felemlegeti részvételét a híres fekete sereg szétverésében Mátyás halála után, illetve hogy ő vezette a hadat, amely legyőzte Corvin Jánost – holott Mátyás vélhetően személyesen is feleskette törvénytelen fia megválasztására és támogatására.
Miért nem tett mégis így? Erről itt írtunk, a Magyarország alatt beszakadt a föld című cikkünkben, a lényeg: a magyarok az utolsó pillanatig igyekeztek megvédeni országukat egy világbirodalom többszörös túlerejével szemben.
Kinizsi nélkülözhetetlen szereplője volt a Mátyás utáni világnak, II. Ulászló is megtartotta „posztján”, tette a dolgát az új király alatt is. Egészségi állapotáról annyit tudunk, hogy 1494 elején agyvérzést kapott. Talpra állt, de a források alapján többé nem volt a régi, magyarán képességei a kívülálló számára is észrevehetően romlottak.
Nem tudjuk, pontosan milyen károsodásokat szenvedett, csupán annyit, hogy halála napjáig talpon volt. Ebben az évben a király országbíróvá nevezte ki, az uralkodó és a nádor utáni harmadik legfontosabb tisztséget bízta rá. Állapota folyamatosan romlott, de hadba ment.
Szendrő ostrománál lábait már a nyereghez kötözték, hogy le ne essen lóról, a vár vívása közben hunyt el valószínűleg 1494. november 24-én (de biztosan 26-át megelőzően).
