Csütörtökön nagy szabású sajtótájékoztató keretében, az ELTE rektorának, az MTA alelnökének, a múzeum igazgatójának részvételével mutatták be az első, Magyarországon talált dinoszaurusztojást a Természettudományi Múzeumban. A 85 millió éves lelet az iharkúti ásatásokról került elő, ahol immár két évtizede folytat kutatásokat a Dr. Ősi Attila vezette magyar dinoszauruszkutató-expedíció.
Az első „magyar” dinótojás megtalálását, tudományos feldolgozását és az eredmények publikálását Dr. Prondvai Edina paleobiológusnak, az expedíció kutatójának, az MTA-MTM-ELTE Paleontológiai Kutatócsoport munkatársának köszönhetjük. Őt kérdeztük a lelethez köthető állatról és a felfedezés jelentőségéről.
Kicsi és egyedül van
A Jurassic Parkon szocializálódott laikus képzeletében nyilvánvalóan legalább egy gyerek méretű tyúktojásforma jelenik meg, ha dinoszaurusztojásra gondol, ám erről itt szó nincs.
A lelet 3–4 centi hosszú, és két, egymáshoz nem pontosan illeszkedő darabból áll, összesen akkora, mint egy varjútojás. Formájára a legtalálóbb jelző az »agyonnyomorgatott«, amin nincs mit csodálkozni 85 millió év távlatából
– mondja a 24.hu-nak Prondvai Edina.
A felületén található héjtöredékekből tudjuk, hogy egykoron tojás volt: az elmúlt évek során rengeteg ilyen típusú, repedezett, apró kis héjtöredék bukkant elő a lelőhelyen, de most először sikerült egy egész tojást azonosítani. Embrió nem volt benne, és a hozzá kapcsolható eredeti fészket sem találták meg, még ha minden bizonnyal korábban egy fészekalj része is volt.
A Velociraptor rokona
A lelet fajszintű meghatározása – mint a tojások túlnyomó többségének esetén – lehetetlen: ehhez meg kellene találni a „kotló” szülőt is, amelyen ezek a bélyegek is azonosíthatók. Nem példa nélküli, de rendkívül ritka szerencse az ilyen lelet. A csoportot viszont, ahova ezek a fajok rendszertanilag sorolhatók, viszonylag jól ismerjük:
Kis méretű, tollas állatokról, az úgynevezett maniraptora csoportról van szó. Tőlük származik minden ma élő madár, azt viszont nem tudjuk egyértelműen definiálni, hogy az ilyen tojásokat rakó állatok a folyamat »még dinoszaurusz«, vagy »már madár« részén foglalnak-e helyet
– magyarázza a szakember.
A tojás alapján a szülők mérete a mai varjak és tyúkok közé tehető, inkább utóbbiak felé közelítve. A dinókhoz képest ugyanis a madarak medencecsontja szélesebb, „kinyílt” az evolúció folyamán, ezért más a tojás és a szülő állat méretbeli aránya. A maniraptorák nagyobb testű, ismertebb rokonai közt találjuk például a Velociraptort és a csőrös, tojásrablóknak is nevezett Oviraptort, és ha úgy tetszik, maguk is ragadozók voltak. Annyiban legalábbis, mint a mai varjak: kisebb hüllőket és emlősöket is fogyaszthattak.
Környezetük is egészen más volt, mint amit ma a Bakonyban tapasztalhatunk: a kréta kor végén, 85 millió évvel ezelőtt szubtrópusi klíma uralkodott itt. Az iharkúti feltárás teljes területe mocsaras folyóparti árterület lehetett, az erdőket gyakran öntötte el a víz.
Magára hagyhatták a fészket
A maniraptorák utódgondozási szokásaikról annyit tudunk, hogy az első magyar dinótojás minden bizonnyal földbe ásva és/vagy szerves anyagból „épített”, betemetett fészekben várta a sorsát. Minderről a héj rendkívüli vékonysága és pórusszerkezete árulkodik.
A tojás feladata ugyanis, hogy miközben védelmet nyújt az embrió fejlődéséhez, biztosítsa a megfelelő oxigén bejutását, miközben minimalizálja a belső nedvesség párolgását. Nyílt fészkekben a héjat átlyuggató légzőcsatornák ritkábbak és keskenyek, így megakadályozzák a vízveszteséget, miközben a szabad levegőn az embrió gázcseréjéhez is elegendők. A föld alatt viszont nem a párolgás mérséklése, hanem az oxigénellátottság biztosítása a nehezebben megoldható, ezért az ilyen tojások légzőcsatornái szélesebbek, sűrűbben helyezkednek el, és a tojáshéj maga is arányaiban vékonyabb.
Az „anya” tehát nem kotlott a fészekalján, és azt sem tudjuk, egyáltalán a közelben maradt-e, hogy segítsen utódainak előbújni a fészekből, esetleg életük első, gyámoltalan időszakában védelmezze őket – a mai állatvilágban sokféle viselkedésformával találkozunk. Madarak körében azonban csupán egyetlen csoport ismert, amely magukra hagyja az utódait: az úgynevezett ásótyúkfélék tojásaikat a földbe ássák, és a fészket ugyan a kakasok még őrzik, az utódokat keléskor már magukra hagyják. A fióka kikelése után egyedül verekszi ki magát a „fészekből”, és élete első pillanatától kezdve magára van utalva.
Ki nevet a végén?
Minket, magyarokat jogos büszkeséggel tölt el az első hazai dinótojás felfedezése, de Prondvai Edina megjegyzi, a lelet nemzetközi jelentősége nem ez, hiszen világszerte számos hasonló kövület ismert.
Korábban esett róla szó, hogy ilyen jellegű tojáshéjtöredékek ezerszám kerültek elő a Bakonyból, de jól ismertek Európa más késő kréta lelőhelyeiről is. Amikor pedig töredékekről beszélünk, a milliméteres és az alatti tartományra kell gondolnunk, ezért a kutatók a leggondosabb mosás, rostálás után, mikroszkóp alatt tudják csak kiválogatni az üledékből.
Prondvai Edina és kollégái 2017-ben publikálták azt a felismerést, miszerint ezek a héjdarabkák dinoszauruszokhoz köthetők, ám az erről szóló tanulmányt sok nemzetközi szakértő ellenezte, így csak nagy nehezen sikerült publikálni egy kisebb szaklapban. Az általánosan elfogadott nézet szerint ugyanis ez a forma gekkótojásokra utal.
Be is sorolták a töredékeket a Pseudogeckoolithus csoportba, ami „álgekkótojást” jelent, hiszen ma már biztos, hogy maniraptoráktól származnak. Így pedig az Európa-szerte fellelt sokezernyi töredék ellenére miénk a világ egyetlen ilyen jellegű, „egészben” megmaradt tojása.
Kiemelt kép: Szabó Réka /24.hu
