A szovjet támadás 1956. november 4-én gyakorlatilag vérbe fojtotta a magyar szabadságot, de a harc nem szűnt meg: kisebb-nagyobb csoportok Budapest több pontján és vidéken is kitartottak. A fővárosban 11-én hallgatott el az utolsó puska, de az ellenállás még ezzel sem ért véget.
A még szabadon lévő forradalmárok a föld alatt szervezkedtek, a munkástanácsok nyílt színen próbálták továbbra is elérni a szovjet csapatok távozását, és hogy az eseményeket ne nyilvánítsák ellenforradalomnak.
Ez volt az úgynevezett politikai ellenállás időszaka, ami egyre gyengülve, de december 12-éig kitartott – bár még később is adódtak „fellángolások”.
„Magyar anyák!”
A fegyverropogást röpcédulák, falragaszok, illegális kiadványok váltották. Ebben a hangulatban ült össze egy maroknyi ellenálló, hogy megszervezze a nagy valószínűséggel Obersovszky Gyulától származó ötletet: a forradalom leverésének hónapfordulóján csendes, békés tüntetésre hívni a budapesti nőket.
Óriási lelkesedéssel dolgoztak, és valóban hatalmas munkát végeztek. Titokban készítettek el és szórtak szét kétféle orosz és háromféle magyar nyelvű röplapot, előbbit ezer, utóbbit 60 ezer példányban
– mondja a 24.hu-nak Eörsi László történész, az 1956-os Intézet tudományos munkatársa.
Miért épp a nőket célozták meg? Mert békés, mégis látványos és megható tömegjelenetet képzeltek el, aminek híre nagy eséllyel nemzetközi hatást vált ki. Nem is csalódtak, egy indiai diplomata, illetve néhány külföldi tudósító jelentése alapján valóban volt visszhangja a világ demokratikus felében.
De ne szaladjunk előre, részlet az Élünk című illegális újság december 4-én reggel megjelent számából:
Nehéz, nagyon nehéz történelmi időket élünk. A forradalom szép ügyét vérbefojtották. Frissen hantolt sírok a város utcáin és terein. A temetőkben fakeresztek hosszú sorok: tizenöt-tizenhatéves legényemberkék és többgyermekes családapák nyugvóhelyei.
[…]
Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!!
Magyar asszonyok! A férjeitek zsarnokság ellen lázongó lelkiismeretét fojtották örök börtönbe a friss rögök…
Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket? Tűrhetjük, hogy az ellenforradalom vádjával bemocskolják őket, s azt a csodás harcot, amelyre emlékezvén tisztelettel emeli meg kalapját a világ?
[…] Magyar nők! Amikor az óramutató 11-et mutat, induljatok a Hősök terére! Emlékezzetek hősi halottainkra! Mindenki legyen ott!
Farkasszemet néztek a katonákkal
És ott voltak. Az első csoportok fél 11-kor érkeztek a térre nemzeti színű vagy fekete zászlóval, egy-egy szál virággal vagy koszorúval a kezükben. A Himnuszt énekelték. Velük szemben páncélautók és katonák sorakoztak fel, a helyszínre érkezett Münnich Ferenc honvédelmi miniszter, két szovjet tábornok és páncélosok.
A nők egyre csak gyűltek, sokan a bevásárlásból jöttek szatyrokat cipelve. Elképesztő bátorságról tettek tanúbizonyságot, hiszen nemrégiben Budapesten még vér folyt, a börtönök, fogdák zsúfolásig telve, az utcákon katonák és pufajkások razziáztak, számolatlanul gyűjtötték be a vélt vagy valós forradalmárokat. Senki nem tudta, hogyan reagál a hatalom.
Aztán egyszer csak a katonák megindultak, és kiszorították a térről a nőket. De az ekkorra már több mint tízezresre nőtt tömeg nem adta fel: a Műcsarnokot megkerülve a leeresztett városligeti tó medrén átvágva indultak vissza. A katonákat fél 12-kor visszavonták, ettől kezdve kijjebb húzódva figyelték az eseményeket – a Kádár-rezsim ekkor még nem érezte helyzetét elég stabilnak, hogy erővel lépjen fel.
A környéken is ezrek gyűltek össze, némán figyelték az eseményt. Ami 1956. december 4-én a budapesti Hősök terén lejátszódott, szereplőivel, komor méltóságával a magyar történelem egyik legmeghatóbb jelenete volt.
A tisztek szemét könny borította
Ha hihetünk a szemtanúknak, ez nem csak a múltidézés rózsaszín ködén keresztül fest így. Az újvidéki Magyar Szó tudósítójának beszámolója másnap jelent meg:
Az idő borús volt és ködös. Néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el… Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: A magyar anyák – hőseinknek
Egy résztvevő asszony 46 évvel az események után úgy emlékezett, az emlékművet kiskatonák őrizték:
A Szózatot énekelve mentünk be a hősi emlékműhöz. Voltak köztünk bébivel, gyerekkocsival, tolókocsival. Mindenütt voltak fiatalabbak, átemeltük őket az árkon és úgy mentünk tovább. Megható volt, hogy a négy kiskatona sírt.
Nincs tudomásunk komolyabb atrocitásról a hatalom részéről, ekkor még jellemzően nem tudták, mit és hogyan csináljanak, nőkkel szemben pedig egyébként is óvakodtak az erőszaktól. Megelégedtek annyival, hogy vaskos fenyegetéseket tartalmazó szórólapokat szórtak szét a felvonuló lányok és asszonyok között – mondja a történész. Illetve az esemény szervezésében fontos szerepet játszó Eörsi István írt egy verset arról, ahogy egy szovjet katona puskatussal durván meglökött egy idős asszonyt. A címe Nincs anyád, de a szerző soha nem publikálta.
Másnap a Nyugati pályaudvarnál és a Nemzeti Múzeum mellett tüntettek asszonyok, és hasonló megmozdulások történtek Gyulán, Székesfehérváron, Esztergomban, Pécsett és Miskolcon is.
