Az infravörös felvételen egy Mohave csörgőkígyó (Crotalus scutulatus) látható, amint Merriam-kengurupatkányokra (Dipodomys merriami) vár Új-Mexikó sivatagában. Bár a vipera igen gyorsan, bármilyen előjel nélkül támad, a rágcsálóknak mégis sikerül elkerülnie a halálos marást.
A hihetetlen jelenetet egy új tanulmány írja le, melynek célja az volt, hogy bemutassa, milyen fontos a technológia a tudomány számára. Az új módszereknek köszönhetően a szakemberek igen alaposan megvizsgálhatják a ragadozók és a prédák viselkedését.
A tanulmány szerzői szerint a vizsgálat sokat segített abban, hogy felmérjék, milyen mechanizmusoknak köszönhetően válhat a vadász, vagy éppen a zsákmány sikeressé.
Bár a felvételen a csörgőkígyó félelmetesen gyors és nyílegyenes támadása is figyelemre méltó, messze nem olyan látványos, mint a patkányok elképesztő reakciója.
A laboratóriumi vizsgálatok tévedtek
A valóságban a kígyó támadása és a patkány menekülése olyan gyors, hogy az emberi szem nem képes követni. Hogy a jelenet elemezhetővé váljon, a kutatók olyan videót készítettek, melyen másodpercenként 500-szor frissült a kép. A felvételt végül eredeti sebessége 5 százalékára lassították.
Ahhoz, hogy az éjszakai videó elkészülhessen, a csapat nyomkövetőt helyezett el a kiszemelt viperába. Később a jelek alapján megállapították, hogy hol szeret az állat csapdát állítani.
Ezután a szakértők elhelyezték a lámpákat, melyek infravörös fénnyel világították meg a helyszínt. A tudósok sokáig nézték, ahogy a kígyó mozdulatlanul hever, majd mikor a közelébe ért egy rágcsáló, élesítették a kamerát. Az éjszaka végére 4 sikeres és 4 sikertelen viperatámadást sikerült rögzíteniük.
A felvételek alapján a kutatók arra jutottak, hogy a csörgőkígyó csapása valójában sokkal gyorsabb, mint ahogy azt a korábbi laboratóriumi elemzések mutatták. Az elképesztő sebesség azonban nem jelenti azt, hogy a kígyók minden alkalommal eltalálják a célpontot – sőt, sok esetben a hiba súlyos következményekkel jár. Az új tanulmány arra is rávilágított, hogy a kengurupatkányok energiájukat az ínjaikban tárolhatják, éppen ezért képesek annyival nagyobb erővel elrugaszkodni, amikor megtámadják őket.
Timothy Higham, a Kaliforniai Egyetem biológusa és a kutatás vezetője szerint a ragadozó és a zsákmány közti viadal feltárása sokat segíthet az állatok viselkedésének megértésében.
A ragadozó-zsákmány kölcsönhatások természetesen változóak – sokkal jobban annál, mint amit valaha is megfigyelhetünk ellenőrzött laboratóriumi körülmények közt
– állapította meg a szakember.
A kutató hozzátette, a modern technológiának köszönhetően sokkal közelebb kerültünk ahhoz, hogy megértsük, min múlik a természetben a vadász vagy a préda sikeressége. Higham szerint mivel az élőlények a természetben fejlődtek ki, nem szabad laboratóriumi vizsgálatok alá vetni azokat – legalábbis addig nem, amíg az élőlények eredeti környezetében nem zajlottak le a szükséges megfigyelések.
(Via: Live Science)
