Köztudott, hogy Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány fejét 1849-ben az osztrákok halálra ítélték és kivégezték. Október 6-ának reggelén, azon a napon, amikor Aradon 13 honvédtábornokot kísértek a vesztőhelyre. Az viszont kevésbé terjedt el a köztudatban, hogy a gróf ellen augusztus 16-án kezdődő eljárás koncepciós per volt, a politikai bosszú megnyilvánulása. Bűnössége és ítélete is előre eldöntetett.
Nem akart menekülni
Lemondása után, 1849 januárjában Batthyány javaslatára békekövetség indult Alfred zu Windisch-Grätz herceg bicskei táborába, amelynek – minden figyelmeztetés ellenére – a volt miniszterelnök is tagja volt. Előtte megkérdezte Deák Ferencet, veszélyben van-e az élete? Az egykori igazságügyi miniszter úgy vélte, hogy ha nem vett részt az olasz vagy a bécsi forradalmi szervezkedésben, nincs mitől tartania. Ettől függetlenül arra kérte Batthyányt, meneküljön. „Néhány hitvány év miatt csak nem leszek szökevény” – hangzott a válasz.
Windisch-Grätz küldöttség tagjait csak magánemberekként, Batthyányt pedig egyáltalán nem volt hajlandó fogadni. Csak azért nem tartóztatta le rögtön, mert hadiköveti mentessége óvta – írja Hermann Róbert történész, a kor szakértője. Buda elfoglalása után Windisch-Grätz a fővárosba szállította a követeket, amivel mentességük megszűnt, Batthyány Lajost pedig letartóztatták.
Az osztrákok szemében Kossuth mellett őt tekintették a legbűnösebb személynek, bár pere nem volt előkészítve. Sőt, a Cs. kir. Központi Katonai és Politikai Vizsgálóbizottmány január 14-én felvilágosítást kért Windisch-Grätztől, hogy ismert megátalkodott cselekedetein kívül milyen vádpontokon is nyugszik Batthyány letartóztatása. Magyarul nem látták rá a jogi alapot.
Koncepciós per
A gróf elleni per előkészületei hetekig elhúzódtak, első kihallgatására is csak 1849. január 24-én került sor. Batthyány itt kifejtette: miniszterelnöki tevékenysége fölött csak a magyar képviselőház és a felsőház tagjaiból álló bizottmány jogosult ítélkezni, magánemberként elkövetett cselekedeteit pedig magyar törvények értelmében kellene megítélni. Kérte, hogy védője Deák Ferenc legyen, és óvadék ellenében szabadlábon védekezhessen. Windisch-Grätz mindkét kérést elutasította.
Képtelen cselekedetekkel vádolták, amelyek többsége az 1848. október 3-i manifesztum kibocsátása előtti időszakra esett, tehát Batthyányt ezek miatt nem lehetett volna felelősségre vonni. Bécsben több nekifutásra sem találtak érdemi bizonyítékot ellene, ám valószínűleg Felix Schwarzenberg miniszterelnök érzékeltette Ludwig Leuzendorf hadbíróval az ügy politikai fontosságát. 24-én az osztrák minisztertanács arra a kérdésre, hogy ha Batthyányt esetleg halálra ítélnék, végrehajtsák-e az ítéletet, úgy döntött, hogy a főbűnösöknek el kell nyerniük büntetésüket.
Az Olmützben 1849. augusztus 16–22. között lefolytatott részletes vizsgálat után a hadbíró 12 pontban foglalta össze a vádakat – ezeket ide kattintva olvashatja. A hadbíró szerint ezek önmagukban, de összefüggésükben méginkább kimerítik a felségárulás fogalmát. Augusztus 30-án megszületett az ítélet is: teljes vagyonelkobzás és kötél általi halál. Még ugyanezen a napon Leuzendorf a hadbíróság egyhangú támogatásával jól megindokolt kegyelmi kérvényt terjesztett elő.
Nincs kegyelem
Mit jelent ez? Leuzendorffal valószínűleg korábban közölték: Batthyány elítélése politikai szükségszerűség, de a súlyos ítéletet uralkodói kegyelem fogja követni. Nem így történt, sőt, ferenc József mosta kezeit. Augusztus 29-én, vagyis az ítélet meghozatala előtti napon utasította Julius Haynaut, a magyarországi cs. kir. csapatok parancsnokát, hogy a halálos ítéletek végrehajtásának tényéről utólag tegyen jelentést.
Batthyány kivégzése (Wikipedia)
Haynau viszont nem adott kegyelmet. Az ítéletet október 5-én reggel hirdették ki Batthyány előtt. A gróf nyugodt volt, mert nem számított a halálra. Amikor megtudta, hogy kötél általi halálra ítélték, megdöbbent. Nem félt a haláltól, de az akasztást – amellyel köztörvényeseket szoktak büntetni – megalázónak tartotta. Felesége segítségével egy tőrrel megsebezte a nyakát, így az akasztás “kényszerűségből” golyó általi halálra változott.
Búcsúlevelében ezt írta: „…az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem”.
