Az elmúlt két évben a Megváltó megjelent már egyebek mellett palacsintán, sonkás szendvicsben, kutya fenekén, pólón, rongyon, madárkakiban és tuskón is – ez utóbbin ráadásul Szűz Máriával együtt. Ilyen változatos paletta mellett nem csoda, ha az emberek egy része úgy gondolja, isteni csoda, ha Jézus arcmása rásül a pirítósra.
S bár nyilvánvalóan előfordulhat olyan véletlen, hogy egy szakállas fazonra hajazó figura mutatkozik a felszínen, az eset nagy részében pareidoliáról van szó, vagyis az agy azon félreműködéséről, mikor véletlenszerű ingereknek tulajdonít értelmet. Kár lenne a szürkeállományt ezért okolni, mikor az evolúció épp azt a szerepet osztotta neki, hogy folyamatosan figyeljen, vegyen észre és vonjon le következtetéseket.
A fent említett jelenség régóta ismert, kanadai és kínai kutatók azonban most funkcionális MRI vizsgálatokkal azt is bizonyították, hogy az agyat, pontosabban annak ún. fusiform arcérzékeny területet rá lehet venni arra, hogy értelmet lásson bele a semmibe.
A kísérletek során a tudósok egyre zajosabb képeket mutattak arcokról, illetve betűkről, s a résztvevők több mint harmadának a szürkeállománya azokra a képekre is beindult, melyeken már tényleg nem volt más, mint hangyafoci.
