A kronobiológia foglalkozik behatóbban azzal a kérdéssel, hogy milyen folyamatok játszódnak le az emberben, ha hosszú időket kell például egy beszakadt bányában vagy barlangban eltöltenie.
A kronobiológia és a bioritmuskutatással foglalkozó egyéb tudományágak már bizonyított tényként kezeli napjainkban, hogy az emberben működik egy belső biológiai óra, amelynek megértése bonyolultabb, mint ahogy ezt eddig gondolták.
KETYEG A BELSŐ ÓRA
A bioritmus – az az ez a belső óra – alapján tudjuk meghatározni mikor van nappal, mikor van éjszaka, mikor van szüksége az elménknek pihenésre, és mikor nem. A bioritmus hatással van még az anyagcserére a testhőmérsékletre, a hormontermelésre.
Nagy szerepet játszik az óra pontos működésében a nappal látható fény, amely szinkronizálja az ember belső ciklusát – a cirkidián ritmust – a külső napszakok változásához.
A tartós sötétségbe kerülés során nem érzékeljük a nappali fényt, így csak a cirkidián ritmusunkra támaszkodhatunk, ha érzékelni szeretnénk az idő múlását.
Több kísérletet végeztek, amelyekben teljesen elkülönített, elzárt, izolált embereket, hogy bemérjék az emberek belső cirkidián ritmusát. Nemcsak a nappali, látható fényt zárták el tőlük, hanem nem hallhattak olyan napi zajokat sem, mint a közlekedési zajok, repülőgépek hangja. Az első izolációs vizsgálatokban főleg az alvási szokásokat mérték.
Ezekhez a vizsgálatokhoz megfelelő helyszínt nyújtott a barlangok sötétsége, és elszigeteltsége. A barlangokban a hőmérséklet állandó, így természetes terepet nyújtottak a vizsgálatokhoz.
Az első jelentős eredmények azt sugallták, hogy az izolációban fenntartható a belső “endogén óra” az agyunkban, amely az elméletek szerint a bioritmus alapját képezi.
Ugyanakkor a kísérletek rámutattak arra, hogy belső óránk nem egészen pontos: minden nap pár percet nyerünk, és hosszabb távon teljesen eltolódik. A belső ciklusunk hosszabb, mint egy egész földi nap: 24,2 és 25,5 óra között mozog.
A következő rajz jól mutatja természetes időérzék hosszát és tolódását (Temporal Isolation): (45 nap elteltével egy egész napot “elvesztettünk”.)
KÍSÉRLETEK A FÖLD ALATT
Az első ilyen kísérletek 1938-ban Nathaniel Kleitman és kollégája Bruce Richardson nevéhez köthetők, akik 32 napot töltöttek egy barlangban az amerikai Kentucky államban. 1962-ben Michel Siffre töltött két hónapot a földalatt a franciországi Alpokban. Első kísérlete időpontjában 23 éves volt. Tíz évvel később 205 napot töltött a Midnight barlangban a texasi Del Rioban. Harmadik kísérlete során 2000-ben már 61 éves.
Sikerült bebizonyítani, hogy különböző életkorokban más és máshogy viszonyul az emberi szervezet az teljes elszigeteltséghez. A 205 napos kísérlet során, a barlangból való kilépésekor meglepődve tapasztalta, hogy két hónapot “teljesen elveszített”. A barlangban nagyon jól aludt, mivel a szervezete mondta meg, mikor kell pihennie.
A 2000-es évek fordulóját is egy barlangban a dél-franciországi Clamousse-ban töltötte. Siffre nagy célja volt a 48 órás ciklus bizonyítása, de leghosszabb szigeteltségben is csak pár cirkidián ritmust tölthetett el így.
Manapság már laboratóriumokban vizsgálják az elszigetelődést, kizárva fényt, hangokat, hőmérsékletet. Az önkéntesek több hetet töltenek az elszigetelt szobákban.
A történelem egyik legvitatott figurája, a titokzatos Kasper Hauser egy olyan német ifjú volt, aki azt állította, hogy teljes elszigetelésben nőtt fel, egy sötét cellában.
Kaspert szabadulásakor erősen bántották a különböző ingerek, fények, hangos zajok. Sajnos a belső órájának működéséről utólag keveset tudhatunk. Elzártsága után gyorsan tanult meg nyelveket.
Hivatásos történészek elutasítják azt a tényt, mely kapcsolatba hozta őt a badeni fejedelmi házzal. Kasper 1812-ben születhetett, és 1833-ban hunyt el.
AJÁNLOTT LINKEK:
A kronobiológia és az izoláció
AJÁNLOTT OLVASMÁNY:
Michel Siffre: Barlangok, Gulliver Könyvkiadó, 2003.
