Az Egyesült Államok és más országok évtizedek óta függenek a kínai ritkaföldfémektől, amelyek kitermelése és feldolgozása nehéz, költséges és környezetszennyező, így sokáig viszonylag kevés nemzet vállalkozott rá. Kína azonban jóval a modern elektronikai cikkek elterjedése előtt felfigyelt az ebben rejlő potenciálra, és óriási területeket áldozott fel a ritkaföldfémek kinyerése céljából. Napjainkban globálisan a ritkaföldfém-bányászat 61 százaléka Kínában zajlik, ám mivel Dél-Amerikától kezdve Afrikán át Ázsiáig számos lelőhely felett gyakorol kontrollt, a feldolgozási szakasz feletti ellenőrzése sokkal nagyobb az ázsiai országnak, a Nemzetközi Energiaügynökség szerint egyenesen dermesztő: 92 százalékos.
Kína természetesen tisztában van a kezében lévő hatalommal, amivel időről időre vissza is él. Tizenöt évvel ezelőtt például, amikor vitába keveredtek Japánnal a Kelet-kínai-tenger hovatartozása miatt, Peking embargót hirdetett Tokió ellen, amellyel együtt a világ többi része felé is 40 százalékkal csökkentette az exportját. A ritkaföldfémek ára ekkor gyorsan kilőtt, ami cselekvésre késztette az országokat: az amerikai Molycorp és az ausztrál Lynas gyorsan újraindították vagy felpörgették a kitermelésüket, és bár azóta számos lelőhelyet feltártak – többek közt Európában is – a kínai dominanciát a mai napig nem sikerült érdemben megtörni.
Lapunknak nyilatkozva Tsvetomir Nikolov, a Center for the Study of Democracy (CSD) független, interdiszciplináris közpolitikai intézet analitikusa rámutatott: a kínai dominanciát hatalmas állami támogatások, ipari túltermelés és túlméretezett bővítések tartják fenn napjainkig, amely egyúttal sérülékenységet is jelenthet hosszú távon az ázsiai ország számára. Az államadósság emiatt a szakértő szerint jóval száz százalék feletti, a cégek eladósodottsága pedig a 200 százalékot is súrolhatja, ami drasztikus, lévén az EU-ban ez az arány 81 százalékos volt a 27 tagállam átlagát nézve.
A probléma tehát alapvetően nem abból adódik, hogy Kína a ritkaföldfémek legnagyobb kitermelője.
