Szinte már meglepő, hogy az első Borderlands-játék mennyire nem mai darab: 2009-ben jelent meg a Gearbox fejlesztésében, három évet kellett várni a folytatásra, 2019-ben pedig trilógiává bővült a széria. Az első játék (amit a tizedik évfordulóján felújítva ismét kiadtak) azért ütött nagyot, mert a maga nemében páratlan darab lett. Az akció-RPG-ket (pl. Diablo) házasította az FPS műfajjal, létrehozva az úgynevezett looter shooter kategóriát, és mindezt poszt-apokaliptikus környezettel és rajzfilmes cel-shading grafikával bolondította meg.
A fejlesztők a második epizóddal már nem találták fel a spanyolviaszt, átlagos folytatás lett, ahogy a harmadik rész is, ami kis túlzással ugyanazt nyújtotta, mint az alapjáték 2009-ben. A formula most sem változott, csupán egy korábbi kiegészítő, a Tiny Tina’s Assault on Dragon Keep köré lett felhúzva egy teljesen új történet, a megszokott idegen bolygós sci-fi helyett a fantasy körítéssel.
Bár ahhoz, hogy a Borderlans-trilógiára építkező Tiny Tina’s Wonderlandsbe nyugodt szívvel beleugorjunk, igazából nem szükséges az említett sorozat ismerete, ugyanakkor ennek hiányában minden nagyon szokatlan lehet, és fennáll a veszély, hogy a játék gerincét adó elődöket nem ismerő felhasználók kevésbé fogják értékelni a furcsa világban játszódó mellékágat.
Nem ismerős valahonnan?
A TTW nem nagyon vacakol a sztori elindításával: a történetünk a Borderlands 2-ben megismert Tiny Tina bunkerében veszi kezdetét, ahol a címszereplő és hajótörött barátai (Valentine, Frette és mi, az újonc) egy asztali szerepjáték fölött görnyednek. Utóbbi neve Bunkers & Badasses, melynek felépítése és szabályai erősen áthallásosak az 1974-ben a való életben is megjelent Dungeons & Dragons fantasy stílusú asztali szerepjátékkal.
Alighogy elindítjuk a játékot, máris a karakteralkotással leszünk elfoglalva. Figuránkat tetszőlegesen testre szabhatjuk, még Mike Tyson-féle arctetoválást is pingálhatunk rá, választanunk kell egyet a hat elérhető kasztból (a Spore Warden mellé kapunk egy cuki kinézetű, két lábon járkáló gombát is), és el kell osztogatnunk a kezdésnek kapott skillpontjainkat. Később lesz lehetőségünk egy második kasztot is aktiválni, így egyesítve a kettőt.
Ahogyan azt már a hasonszőrű szerepjátékoknál megszokhattuk, itt is kapunk aktív és passzív képességeket, amelyek az előrehaladásunkkal párhuzamosan lesznek egyre fontosabbak. A főellenségünk legyőzéséhez nélkülözhetetlen a fejlesztés, hiszen Dragon Lord a világ elpusztítását tűzte ki céljául, így a hozzá vezető út ellenségekkel van kikövezve. A játékmenet pedig arra épít, hogy az utunk egyáltalán ne legyen sétagalopp. És hogy ehhez mire van szükség? A Borderlands-játékokat jól ismerők bizonyára már sejtik, hogy a kontroller ravaszát vagy épp az egerünk bal gombját nagyon ritkán fogjuk pihenni hagyni, ugyanis ellenfélből annyi akad majd utunkba, mint égen a csillag. A karakterünk amúgy 40-es szintig fejleszthető, utána pedig speciális, úgynevezett Myth-szinteket lehet elérni.
Begyűjthető cucc is akad bőven, az így megszerzett pontokat pedig karakterünk fejlesztésére költhetjük. Ha pedig fegyverre bukkanunk egy-egy ládában, azt már tehetjük is a saját felszerelésünk közé. Egy-egy mordályt ugyanakkor nem érdemes sokáig babusgatni, hiszen ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy csökken a fegyverek hatékonysága az ellenfelekkel szemben. Az ellenség ömlik ránk, az erősebb bestiákat pedig holmi pisztolyokkal aligha fogjuk a túlvilágra küldeni. Ezzel együtt a monotonitás szele is meg-megcsapja az embert, lévén a küldetések többnyire abból állnak, hogy el kell jutni A pontból B pontba, amit az utunkba kerülő rémek természetesen próbálnak megakadályozni.
Az unalmat elkerülendő a fejlesztők átemelték ide a Borderlandsben megismert mozgási mechanizmusokat: falra mászás vagy éppen becsúszás, és ezeket a mozdulatokat az újonnan behozott közelharc teszi változatosabbá. Tudunk például fejszével vagy karddal hadakozni, ami sok esetben hasznosabb, mintha megállás nélkül pumpálnánk az ólmot a tőlünk tíz centire lévő csontvázakba. Jól működő játékelemmel van dolgunk, ami megmutatja, hogy hiába találkozunk sok ismerős elemmel, azért a Gearboxnál törekedtek a megújulásra is. A Borderlands-játékokban gránátokat dobálhattunk, itt varázslatokat szórhatunk ellenfeleinkre, amik szintúgy színesítik a játékmenetet. Ha pedig meguntunk egyet, eladhatjuk jó pénzért az erre szakosodott mágikus automatáknál.
A fő sztori mellett számos mellékküldetéssel találkozhatunk, bár szerintem ezek nagy része inkább az idegőrlő és felesleges kategóriát gyarapítja – szerencsére az extra lootot és fejlődést leszámítva semmit nem vesztünk, ha kihagyjuk őket. A bejárható terület hatalmas, az eligazodást pedig az Overworld nevű terepasztal segíti: itt karakterünk elnagyolt verziójával tudunk kvázi portál-szerűen közlekedni, közben kereshetünk kincseket, vagy összecsapásokba bonyolódhatunk – méghozzá úgy, hogy a játék bedob minket egy pályára, ahol már FPS-nézetben lövöldözhetünk. Ezen rész szellemes megoldása, hogy táblajátékról lévén szó, az Overworld felülnézetes térképét csipszdarabok tarkítják, amiket Tináék ejtettek le játék közben.
A galaxis őrzőinek útján
Tiny Tinát már korábban is Ashly Burch szinkronszínész szólaltatta meg, hozzá csatlakozott Wanda Sykes és Andy Samberg – utóbbi színész legismertebb sorozatszerepe a Brooklyn 99 – Nemszázas körzethez köthető. Will Arnett pedig úgy játszik hangjával a főgonosz szerepében, hogy azt már-már öröm hallgatni. Többségében szórakoztatnak minket a röhejes párbeszédeikkel és a cselekmény narrálásával. Mivel egészen sokat kell mászkálni a térképen, így szükség volt valamiféle háttérzajra, hogy ne váljon unalmassá a lábbuszozás: Tiny Tina a táblajáték mestere, így ő felel a legtöbb humoros beszólásért.
Nem egyszer például verbálisan belerúg a Dungeons & Dragonsbe – persze úgy, hogy az inkább tisztelgés, mintsem bántás a legendás játékra nézve. Hogy a poénok mindig üljenek, nem árt tisztában lenni a szerepjátékok világával: én számtalanszor értetlenül álltam több vicc előtt, és csak utólagos rákereséssel értettem meg, pontosan mire utalt egy-egy geg. A dialógusokat talán a Marvel’s Guardians of the Galaxyben hallottakhoz lehetne leginkább hasonlítani: ahogy ott Mordályék szórták az egysorosokat, a szóvicceket, itt Tináék a főszereplők, ám mindkét játéknál szükséges háttérismeret a franchise-okat illetően.
A poénok ugyanakkor nem csak a szavakban érhetők tetten, a játék vizuális megvalósítása is sokat tesz hozzá a humorhoz. Az ellenfelek egy része például abszolút röhejes külsővel van megáldva: akadnak lábon járó cápák, goblinok, akik, ha az intelligenciájukkal nem is, de a külsejükkel tényleg kiemelkednek a játékmenetből. Sokáig persze nem „gyönyörködhetünk” a látványukban, ugyanis minél előrébb tartunk a – nem kiemelkedően izgalmas vagy változatos – sztoriban, annál szívósabbá válnak a ránk rontó lények. A TTW-ben ugyanis van egyfajta skálázás, azaz a játék ahhoz igazítja ellenfeleink erősségét, hogy mi épp milyen szinten állunk: könnyű dolgunk így sosem lesz, a nehézség szinte végig elég izzasztó.
Ami jó hír, hogy a Borderlands-sorozat tagjaihoz hasonlóan kooperatív módban is nekiállhatunk a játéknak, ami sokat dob a játékmeneten. Kezdésnek mondjuk rögtön el kell döntenünk, hogy a zsákmányokat egy nagy, közös zsákba gyűjtsük, vagy mindenki magának, saját preferenciái szerint lootol a csapatmunkát mellőzve. Szintén pozitívum, hogy a PlayStation 5 tulajdonosoknak sem kell aggódniuk, a játék támogatja a generációk közti crossplay-t, így játszhatunk együtt olyan cimborákkal, akik még nem váltottak PS4-ről az aktuális Sony konzolra – sőt, igazából bárki játszhat bárkivel, hiszen ilyen szempontból átjárás van az összes platform között.
Csak rajongóknak teljes áron
A Tiny Tina’s Wonderlands jelenleg több mint húszezer forintért vásárolható meg, ami nem kevés egy olyan spin-offért, ami játékmenetében és külsejében sem tud sok újdonságot felmutatni a nagy előd Borderlands-sorozathoz képest. A grafikát több okból sem lehet magasztalni: bár a környezet változatos és olykor csodálatos színekben és fényekben pompázik, de a textúrák minősége már inkább lehangoló. Számomra problémás volt az is, hogy a fantasy-jelleg nem mindig tetten érhető, noha ez lenne a játék egyik alappillére. A történet ugyanakkor megér egy végigjátszást, ezzel karöltve a remek szinkronmunkán is jól lehet szórakozni bizonyos ideig.
Tegyük hozzá, hogy az újoncokat nem feltétlenül fogja beszippantani a Tina fantasy-ihlette táblajátékos őrülete. Ehhez friss vagy a korábbinál jóval szebb látványra és kevésbé monoton játékmenetre lett volna szükség a Gearbox fejlesztőitől. Érdemes tehát megvárni az első nagyobb, tavaszi leárazást, ugyanis a Tiny Tina’s Wonderlandsen azért erősen érződik, hogy több bőrt már nem nagyon lehet lehúzni a Borderlands-franchise-ról arcvesztés nélkül.
A Tiny Tina’s Wonderlands március 25-én jelent meg PC-re, régi- és jelenlegi konzolgenerációra egyaránt. Tesztünket a PlayStation 4-es verzió alapján készítettük.
