Ma Magyarországon átlagosan minden héten egy nő meghal a családon belüli erőszak miatt, és minden ötödik nőt bántalmaz a partnere. Utóbbi eseteknek a döntő részében, ha gyerekek is vannak, akkor a férfi azokat sem kíméli. De miért nem tud erről a nagyvilág? Ha valóban így van, akkor miért nem halljuk minden tizedik ismerősünktől, hogy elhagytam a férjem, mert megvert?
Először is, a nő általában szégyelli, hogy egy olyan férfit választott párjául, aki ilyen erőszakos. Fél, hogy a környezetében élőkben, családjában felmerül a kérdés: Ennyire felelőtlenül ment férjhez? Ennyire rossz emberismerő? – vagy, a még rosszabb variáció – Képes volt ennek kitenni a gyerekeit?
Aztán az önostorozás mellett, ott van a kétség: Mi van, ha nem hisznek nekem? – és az a szomorú tény, hogy bizony a legtöbb esetben ez a kétség nem is alaptalan. Ugyanis az erőszakos, bántalmazó, uralkodó férfiak általában nagyon jól el tudják „adni” magukat a barátok és a család körében. Igazi, kedves, szórakoztató és elbűvölő kezes bárányok társaságban, míg a négy fal között előbújik belőlük az a bizonyos, kevésbé szelíd állat.
A következő probléma: Hova menjek? Mit csináljak ezután?
A legtöbb bántalmazott nő egzisztenciálisan is függ a párjától. Gyakorta ő maga csak a háztartásért és a gyerekekért felelős, így nem tesz szert saját jövedelemre, ezért a válás nemcsak a magánéletét, sőt sok esetben a gyermeke lelkivilágát kavarná fel, hanem magát a létbiztonságot veszélyeztetné.
Végül, de nem utolsósorban, az a mondat, amelyet egy egészséges párkapcsolatban éle nők a legtöbb esetben képtelenek megérteni: Így is szeretem őt!
Egyszóval a bántalmazott nők helyzete minden, csak nem egyszerű. A Nemekből igenek klub találkozóján Fischer Imre pszichológiai mentor-mediátorral és Horváth Noszkó Zsolt áldozatsegítő jogásszal beszélgettek ezekről a témákról, és magáról az áldozattá válásról.
Egy kapcsolatért 50 százalékban mindig mi vagyunk a felelősek. Nincs egy egyetemes igazság, ha vita, nézeteltérés van, ott is mindig mind a két fél hibás és mindig, mind a két félnek igaza van. Az áldozattá válásra is ugyanez vonatkozik, az is két emberen múlik – mondta el Fischer Imre.
Ezt Bizonyítja az a statisztikai adat is, hogy egy nőt átlagosan harmincötször ver meg a párja, mielőtt a bántalmazottban egyáltalán felmerül, hogy valamit tenni kell. Illetve, ha el is jut odáig a hölgy, hogy elhagyja az erőszakos férjet vagy élettársat, átlagosan még öt alkalommal visszatér hozzá ilyen-olyan indokkal.
De akkor mit lehet tenni?
Horváth Noszkó Zsolt, a Fejér Megyei Kormányhivatal Igazságügyi Szolgálatánál dolgozik, mint áldozatsegítő, ügyintéző jogász, és mint a „nép ügyvédje”. A találkozón elmondta: sajnos kevés eset jut el hozzájuk, mivel ahhoz, hogy valóban – akár anyagi – segítséget tudjanak nyújtani, elengedhetetlen egy rendőrségi feljelentés. Azonban, ami a rendőrségi eljárás nélkül is igénybe vehető, az a lelki segítségnyújtás, amit – a törvény értelmében – jövőre már szakképzett pszichológusok fognak végezni.
Illetve, ha a nő rászánta magát a feljelentésre egyéb szolgáltatásokat is tudnak nyújtani, ilyen például a jogi tanácsadás és az érdekérvényesítésben nyújtott segítség, az azonnali segély, amelyet akkor lehet igénybe venni, ha valaki a napi élelmezését, gyógyászati, kegyeleti, utazási, lakhatási ruházkodási kiadásait nem képes megfizetni. (Utóbbit a bűncselekmény elkövetését követő 5 napon belül igényelni kell.)
Illetve ott van még az állami kárenyhítés, ami annyit jelent, ha mondjuk a férjünk, volt élettársunk a vita, erőszak hevében betöri az ablakunkat, annak az anyagi kárnak egy bizonyos részét az állam kifizeti.
Azaz, ha jobban megvizsgáljuk a dolgokat, majdhogynem csak magunkra számíthatunk. Mégis, a szakemberek arra biztatnak, merjünk segítséget kérni a családtól, a barátoktól vagy akár az államtól, és ami még fontosabb: ne féljünk kilépni az áldozat szerepéből!
