Az ismert 2015-ös események, a Quaestor-botrány után nagyon úgy tűnt, megszűnik az ETO. Mi történt azóta, milyen állapotban van a klub? Sikerült felállni a mélyütésből?
Dr. Drucskó Zoltán: Az almát csak az almával lehet, de legalábbis érdemes összehasonlítani. Ha azt vesszük, hogy hogy állunk azokhoz a klubokhoz – Pápa, Pécs, Nyíregyháza, Kecskemét – képest, amelyeknek ugyanakkor tagadták meg az első osztályú licencet, mint nekünk: nagyon jól. Büszkék lehetünk arra a munkára, amelyet az elmúlt két évben végeztünk, ebben benne van a női foci, a futsal és az utánpótlásnevelés is. Ezt még akkor is érdemes megemlíteni, ha az embereket értelemszerűen a nagypályás csapat mozgatja meg igazán.
Mi alapvetően kétéves ciklusokban gondolkozunk, viszont szerettünk volna azonnal feljutni az NB II-be, ami elsőre nem sikerült. Most itt vagyunk, keményen dolgoztunk, hogy a csapat gerince egyben maradjon. Nem egyszerű a helyzet, az NB II-ben minden győzelem hárommillió forintot ér a szabályzat szerint, ergo minden meccs vérre megy.
Ezt a nézők nem mindig érzik, sokan úgy vannak vele, hogy ha az első osztály olyan silány, amilyen, akkor a másodosztály annál biztosan csak rosszabb lehet.
Ahol olyan a futballmúlt, mint Győrben, nem lehetett egyszerű a nézőknek az NB III-ban látni az ETO-t. Hiába a kiélezett másodosztály, ez biztos nem hatja meg a szurkolókat, nem ehhez szoktak, így nem csoda, hogy az alsóbb osztályú foci nem mozgatja meg annyira az embereket.
D.Z.: 2015-ben az NB I-es licenceljárás lefolytatása közben söpörte el Győrt a Quaestor-csőd, de kezdetben ezt senki nem fogta fel igazán. A klubhoz nagyon komolyan kötődő emberek, vezérszurkolók sírtak az utolsó meccsen, amikor tudatosult bennük, hogy itt a vége, fuss el véle, egy ideig biztosan nem lesz ott az ETO az első osztályban. Óriási volt a sokk, 55 évet töltöttünk megszakítás nélkül az NB I-ben, természetes, hogy az emberek vissza akarják kapni az első osztályú labdarúgást a városban, és nem lehet hibáztatni senkit, hogy győzelmet és örömfocit akarnak látni. 2013-ban még bajnoki címet ünnepeltünk, nagyon eredményes időszaka volt az akkor a klubnak. Azok közé tartoztunk Magyarországon, akik irányították, formálták a labdarúgást, és amikor visszasoroltak az NB III-ba, akkor már csak egyike voltunk az első 100 csapatnak. Ezzel nehezen birkózunk meg még mindig, noha már az NB II azt jelenti, hogy a legjobb 28 között vagyunk.
Miért nem mentette meg valaki a győri focit? Csak nem szándékosan hagyták sorsára?
D.Z.: Hogy ez mennyire volt tudatos karaktergyilkosság vagy létszámcsökkentési stratégia az MLSZ részéről, azt nem tudom megmondani, de úgy vélem, egy 113 éves klubra, a vidék egyik legsikeresebb csapatára szükség van. Hiába nagyszerű a kapcsolat a vezetők között, nekünk még azzal sem volt szerencsénk, hogy akkor bontogatta szárnyait a városi rivális Gyirmót, amely egy évvel később fel is jutott a legjobbak közé. Sajnos így volt alapja annak azoknak a gondolatoknak, hogy ne sírjon senki, ott van a foci Győrben, minden rendben.
Én erre azt mondtam, hogy az ETO-hoz majd’ mindenki kötődik valamilyen szinten a városban, anno 20 ezer ember dolgozott a Rába-vagongyárban, nem lehet ezt csak úgy elvenni. Nem lehet megszámolni hány szakosztálya van a klubnak, az ETO mindig is egy brand volt, vitathatatlanul összeforrt a lakosokkal.
Fordultak el szurkolók a klubtól? Vonzó még egyáltalán a labdarúgás a városban?
D.Z.: Sajnos a 2013-as bajnokavatón sem telt meg a stadion, gondolhatja, milyen érzés volt. Az első NB III-as meccsen viszont 4500-an szurkoltak kint, az nagyon jól esett nekünk, visszaigazolás volt, hogy tényleg igaz a rigmus, és „soha nem halunk meg”. A szezon végén, amikor nem sikerült feljutnunk egyből, viszont sokan megharagudtak.
Lesz még egyszer olyan érzés meccsre járni, mint 2015 előtt?
D.Z.: Most mi vagyunk az ETO, most mi vagyunk a szurkolók csapata. Szerintem kitartanak mellettünk, annyi a különbség, hogy egy picit más a név és mások az ellenfelek. A hagyományok és a múlt adott. Nagyon sokrétű a sport Győrben, az ETO név mindenhol ott van, nem lehet kikerülni.
Az NB II-ben már többen visszaszállingóztak amúgy, de tényleg kemény a bajnokság, közben pedig nem gazdálkodhatunk milliárdokból – inkább olyan 150 millió forintból, ezzel az összeggel már el lehet boldogulni.
Stabil lábakon állnak?
D.Z.: Akadtak már szebb napjaink… Támogatásokból, szponzorációkból élünk, így megérezzük, ha a tao-, az önkormányzati- vagy az akadémiai támogatás késve érkezik. Jól ki lehet venni a tendenciákat a magyar labdarúgásban: általában a frissen feljutó csapatok azonnal zúgnak is vissza az NB II-be, mert olyan szintű különbségek alakultak ki a klubok között, amelyek áthidalhatatlanok. A jó játékos pedig nagyon sokba kerül. Ahhoz, hogy egy csapat feljusson, többletforrásra van szüksége, ez nálunk jelenleg nem áll rendelkezésre. Pénzügyileg erősödnünk kell, hogy olyan támadókat tudjunk a csapatban, mint akik most az MTK-t erősítik például. Van egy fontos tétel, roppant egyszerű: több jó játékos, több győzelem.
Vonzó alternatíva még Győr, szívesen szerződnek a klubhoz a kiszemelt játékosok?
Soós Imre: Abszolút. Az ETO még mindig márkanév a szakmában, a futballistáknál, a tárgyalások során ez is komolyan nyom a latba. Egy ilyen létesítményben, egy ilyen komplexumban jó futballozni. Még így is azt mondom, különleges helyzetben vagyunk.
Mi a helyzet a Fehér Miklós Akadémia fiataljaival? Az utánpótlás-bajnokságokban jól állnak, folyamatosan jönnek ki a játékosok, be lehetne őket építeni a felnőttek közé.
D.Z.: Ez a célunk, de 2015-ben kis túlzással lerabolták az intézményt, aminek köszönhetően a játékengedélyek, amatőr szerződések is elvesztek, mivel csak jogutódjai vagyunk az ETO-nak. Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb tehetségeink szabadügynökké váltak, és el is csábították őket, mi pedig egy fillért nem láttunk az üzletből. Vagy egy másik példa: ha le akarnak csapni a legjobbjainkra, akkor kétéves nevelési költséget kell csak fizetniük, nem ötöt vagy hatot. Ez évi egymillió forinttal három-négymilliós veszteség játékosonként. A koncepció változatlan, szeretnénk, ha a felnőtt csapatba szépen-lassan beépülnének a kikerülő tehetséges, a klubhoz kötődő fiatalok. Nem lehet fejjel nekimenni a falnak, csak fiatalokkal esélytelen lenne feljutni és tartósan NB I-ben maradni, hiszen teljesen más az akadémiai foci és a felnőtt liga.
És hogyan gondolkodik az akadémián készülő mag? Számukra is első az ETO, vagy inkább a szülőkkel karöltve megcélozzák Nyugat-Európát, vagy rosszabb esetben az osztrák első négy osztály valamelyikét?
S.I.: Ez azért is nagyon érdekes kérdés, mert a világ labdarúgásába rengeteg pénz áramlott az utóbbi évekbe, és nem csak a játékosok, a szülők is azokat a játékosokat látják a tévében, akik nagyon-nagyon sok pénzt keresnek a futballból. Így az elsődleges cél az anyagi jólét megteremtése, amivel az égvilágon semmi gondunk nem lehet. Az ETO legfontosabb célja, hogy saját nevelésű, győri kötődésű akadémistákkal töltse meg a felnőtt keretét, ezért van az intézmény, ezért dolgozunk folyamatosan.
Akkor ez identitáskérdés is egyben.
D.Z.: Pontosan, az identitásunkat nem szeretnénk elveszíteni, erre nagyon figyelünk. Lokálpatrióták vagyunk, nem győriként nagyon nehéz itt érvényesülni, nagy előny, ha városi az ember. Győrinek lenni jó, benne van az indulóban is.
Önök még hisznek a magyar fociban? A magyar futball feltámadásában?
S.I.: Ezt a kérdést több oldalról kell megközelíteni. Pont egy családi beszélgetésben voltunk, amikor belementünk egy ilyen vitába – hogy milyen is a magyar labdarúgás? Az összmagyar labdarúgás költségvetése azt hiszem nincs annyi, mint Cristiano Ronaldo és Lionel Messi éves jövedelme. Innentől kezdve értelmesebb ha az almát az almával vetjük össze. A nagy topbajnokságokhoz soha nem fogunk felérni. De még mindig a labdarúgás az, amelyik a legjobban megmozgatja az embereket, emlékezzünk csak az Eb-sikerre tavalyról.
D.Z.: Ne feledjük Bástya elvtárs hírek gondolatait: Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.
S.I.: Így van. Tehetségeink vannak, több korosztályos válogatottunk is jól szerepel az utóbbi időben. Az akadémiákon is jó a képzés, több fiatalt is keresnek külföldről. Hogy aztán mi romlik el, rejtély. Talán az, hogy nem jó a kiválasztási rendszerünk. Sőt, tovább megyek, a magyar focinak nincs is kiválasztása. Mi azokkal a gyerekkel foglalkozunk, akik beesnek az utcáról. Aztán nemzetközi szinten hamar utolérik a fiataljainkat, és onnan már csak a hátukat nézhetjük. Nem sikerült erre még megoldást találni.
D.Z.: Azokra a srácokra figyelünk, akik legalább tudnak kettőt dekázni a labdával. Szerintem a magyar gyerekek nincs baja a kreativitással, sőt kiemelkedő benne. A magyar tud focizni, ezt állítom, csak fizikailag nagyon gyengék vagyunk. És a világ elrohan mellettünk, jó példa erre Izland, ahol megtanították a 190 centi magas gyerekeket sémában futballozni, mi meg csak lesünk, kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most mit, miért, hogyan.
S.I.: Nézzük meg a legjobb országok orvosi hátterét. Micsoda pénzeket mozgósítanak arra a területre is, hát óriási a lemaradásunk. Ez sportágtól függetlenül így van. Az AC Milannál már a 2000-es évek elején külön orvosi kontingens foglalkozott a játékosokkal. Ma, 2017-ben, Magyarországon van egyetlen csapatorvos, egy sportolónak pedig hosszú időt kell várnia egy MRI-vizsgálatra. Nonszensz.
D.Z.: Pár éve egy magyar Bundesliga-játékos azt mondta, elege lett abból, hogy minden nap vért vettek tőle. Meg tudták mondani pontosan, hogy mit evett, mit ivott, mit csinált. Ez egy ilyen tudományos világ lett, ahol a háttérember már nem háttérember, hanem az egyik legkomolyabb szereplő.
S.I.: És a szurkolók mit lát?
Csak a 90 percet hétvégén.
