Keserű a búcsú a napos zászlós, legszebb mezű uruguayi csapattól. Mindenesetre megpróbálunk tenni annak érdekében, hogy ne csak Suárez és a harapása ugorjon be az országról.
Egy 1972-ben lezuhant repülő történetét idéznénk fel. Az Andokban szerencsétlenséget szenvedő chartergépen 45-en utaztak, Santiagóba mentek volna Montevideóból. A rossz látási viszonyok miatt hegycsúcsnak ütköztek. A tragédia túlélőit több mint két megpróbáltatásokkal teli hónap után menekítették ki a hegyekből, miután ketten, Nando Parrado és Roberto Canessa átmentek az Andokon, hogy segítséget keressenek. Fogalmunk sincs, hogy honnan volt ereje megtenni a 12 napos túrát az akkor már csaknem két hónapja a hegyek közt tengődő két embernek. Igaz, más reményük saját, és társaik életének megmentésére nem volt, mivel a hatóságok a nyolcadik napon feladták a kutatást.
A balesetben megsérült, halott utastársaikkal, orvosi segítség nélkül maradó, a hideg időjárásra felkészületlen maroknyi csapat a tizenegyedik napon egy, a gépen talált tranzisztoros rádión hallotta meg a hírt, hogy nem érkezik segítség, nem keresik őket tovább. Két héttel a szerencsétlenség után lavina zúdult a maroknyi táborra. Többen életüket vesztették, napokig a hó fogságában voltak, ezután kezdtek bele az életüket végül megmentő expedíció szervezésébe. A gép lezuhanása után hiába takarékoskodtak a meglépvő élelemmel, egy idő után kénytelenek voltak meghozni a szörnyű döntést, és megenni halott társaikat, akik ráadáasul nem ismeretlenek, hanem osztálytársuk, családtagjuk vagy barátjuk voltak.
A világ egyik legdrámaibb légi balesetéről ide kattintva még több részletet megtudhattok, mi azonban vidámabb vizekre eveznénk: a múltkori cikkünkből épphogy kimaradó Onda Vaga segítségével. Uruguayi strandokon kezdtek el közösen zenélni a srácok, ebből lett a zenekar, akitől két számba is beleszerettünk, az egyiket alább meghallgathatjátok, a másikat ide kattinva érhetitek el.
Ha Chilénél az irodalmi Nobellal példálóztunk, nem hagyhatjuk ki Gabriel García Márquezt cikkünk kolumbiai részéből. Az idén áprilisban elhunyt író az úgynevezett mágikus realizmus egyik jeles képviselője volt (ennek az irodalmi irányzatnak, stílusnak a jellemzőire majd Argentína kapcsán visszatérünk). Azt, hogy Márquez mennyire elismert volt hazájában, jól mutatja, hogy halála után háromnapos gyászt rendeltek el. „Egész Kolumbia sokkal tartozik neki. Hangot adott a hallgatásunknak és nagyszüleink legendáinak” – indokolta a döntés Juan Manuel Santos államfő, aki szerint Márquez volt a valaha élt legnagyobb kolumbiai.
Akinek egyébként anno túl nagy falatnak bizonyult a Száz év magány, jó szívvel tudjuk ajánlani Márquez kisregényeit, például a Baljós órát, vagy éppen A bölömbikák éjszakáját. Aztán ha ezek megvoltak bemelegítésnek, jöhet a komolyabb felkészülés, mondjuk a Szerelem kolera idején. Ezek után elég edzett az ember ahhoz, hogy újra neki ugorjon az író leghíresebb művének.
Olvasás helyett most hallgatást javasolnánk, kicsit fájlaltuk, hogy a közmondásos cikkünkbe végül nem került be Totó la Momposina. Az afrikai gyökerekkel is rendelkező énekesnő két mexikói előadóval közös dalával már a ma kora esti mérkőzésre is hangolunk.
