Lement az Év sportolója választás, olyan volt, mint általában – nálunk elfogadható szintű, bár a fellépők közül csak Pély Barna kaphatott volna különdíjat, mint az egyetlen, aki kizárólag a saját hangját és hangszerét használta a szórakoztatásra, segédeszközök (play-back) nélkül. Manapság ez is valami.
Túl sok kommentárt a választás végeredményéhez sem fűznék, ha csak nem annyit, hogy kissé fura volt a kajak-kenusok tarolása egy olyan évben, amikor a világbajnokságon – ráadásul itthon – önmagukhoz képest kifejezetten visszafogott teljesítményt nyújtottak.
Ugyanakkor valahol örömteli volt, hogy a csapatok versenyében újfent egy valódi team, a Fradi női kézisei győztek, ami valahol a nagy számok törvényét igazolja, mármint hogy a médiában is meglehetősen nagy számban vannak jelen a fradista érzelmű kollégák. Azon el lehet vitatkozni, van-e egy női KEK-sikernek akkora értéke, mint egy olimpiai számban aratott vb-sikernek (női kajaknégyes), tudván azt, hogy kézilabdában Európa krémje a BL-ben harcol, a csupán nevében kupagyőzteseket felvonultató sorozat a harmadik vonal képviselőinek nyújt versenyzési lehetőséget. Az viszont tény, a csapatjátékban aratott sikereknek épp az ad súlyt, hogy azt nem két nap alatt, egy-két perces kemény melóval lehet kivívni, hanem hetek-hónapok sorozatban aratott győzelmei által. Ami alatt sokkal jobban meg lehet szeretni egy együttest, mint egy vasárnap délután végignézni, amint négy lány egy hajóban evez.
És épp ezért gáz, hogy erre az estére alanyi jogon nem igazán tudnak bejutni a magyar futball képviselői. Egy-egy jó ütemben felajánlott különdíj persze mindig akad, elvégre a nézettség és a népszerűség okán fontos műsorban tudni a sportág nevesebbjeit (most is tuti alanyok szólíttattak színpadra, Egervári Sándor, Kassai Viktor, Juhász Roland…) – ám ettől még sokkal jobb lenne mindenkinek, ha egy-egy labdarúgógárda időről időre ajánlható lenne az év végi eredménylistán.
Az U20-asok két évvel ezelőtti menetelésük után színpadra állhattak, egyszerre mutatva, milyen őrült vágy él mindenkiben – mindannyiunkban – a futballsikerek iránt, továbbá azt is, hogy biztos díjazásra számíthat, aki a voksolási periódus előtt közvetlenül ér el egy jobb eredményt. Mindazonáltal azt is látjuk immár, mi volt a valós értéke az egyiptomi bronzéremnek, úgy egyébként – a játékosok azóta befutott pályaíve mutatja, az akkori siker keveset nyom a latban, ha a felnőttek között kell megmutatni.
Sok ilyen egymást követő siker válogatott vagy klubszinten
Épp ezért tűnik egyesek számára kissé disszonánsnak, milyen óriási pénzek áramoltak most a TAO-törvény ürügyén a fociba. Természetesen mindenki a felcsúti akadémia négymilliárdján csámcsog – alapvetően nincs azzal semmi vész, a pénz több évre bontva érkezik, és az infrastrukturális beruházásokra fordítják, azaz még több pályán pallérozódhat még több gyerek. Elvben is remek, gyakorlatban is – csupán az a kérdés, hogy az invesztíció nyomán tényleg elindulunk-e felfelé. Megelőlegezni a bizalmat semmibe sem kerül – a TAO-ból megannyi pályázatot finanszírozni annál többe. Ha úgy tetszik, ez a befektetés akkor tekinthető sikeresnek, ha mondjuk nyolc-tíz éven belül fikszen lesznek csapatok és játékosok, akiknek a produkciója nem csupán a pillanatnyi lelkesültség okán vethető egybe más sportágak világ- és Európa-bajnokainak teljesítményével.
A magyar foci szellemi közegét ismerve sajnos vannak kétségeim, arról nem is beszélve, hogy a kiskapuzás lételemévé vált a magyar sportnak, azaz félő, hogy az érkező milliók, milliárdok egy része akár távozhat is ama bizonyos résen – azaz résen kell lenniük az illetékeseknek.
Egervári Sándor amúgy különdíjával a kezében rendkívül sportszerűen megjegyezte, reméli, jövőre, az olimpia évében a hagyományos sportágak reprezentánsai közül lehet majd választani, ők inkább később „kapcsolódnának be“, mondjuk 2013-ban. Legyen úgy, bár lelkem legmélyén azt érzem, ez a mondat ugyanúgy elhangozhat majd a 2020-as olimpia kapcsán is.
