Sport

„Olyan remetéink vannak és lesznek, akikre az olimpián egyszer figyelünk, aztán három évig nem hallunk felőlük”

24.hu
24.hu
Megvizsgáltuk, hogy 13 év és 4500 milliárd adóforint elköltése után mi a „beválás”, azaz stratégiai ágazatként milyen eredményeket ért el a sport. Cikkünkből kiderül,
  • hogy egy közelmúltban készült kutatás szerint a lakosság 71 százaléka egyáltalán nem sportol.
  • Hiába támogat az állam kiemelten vagy 30 labdajáték-akadémiát, ezek nem nevelnek elvárható számú klasszis sportolót.
  • Eszközoldalon pozitív a mérleg: a rendszerváltás alatt eltűnt sportingatlanok és az új építésűek aránya 2024-re már az utóbbi felé billen.
  • Sterbenz Tamás, a Testnevelés Egyetem rektora szerint a taosportágak kiemelt finanszírozása helyes, de hibája, hogy az utánpótlásképzés minőségét nem nézik, az inkább bürökratikus alapú.
  • Radák Zsolt, az intézmény rektorhelyettese pedig arról is beszélt, hogy a kondicionális képesség az egyik fő terület, amelyben alulmaradunk a külföldiekkel szemben.

A magyar sportolók összesen 19 érmet nyertek a párizsi olimpián, hat arany, hét ezüst és hat bronz leosztásban. Volt továbbá kilenc negyedik, hét ötödik és öt hatodik helyezés is. Ez az eredménysor heteken át tematizálta a közbeszédet, többnyire kétféle vélemény dominált:

  • a kritikusabbak szerint Párizsban meg sem közelítettük a rendszerváltás utáni két olimpia eredményeit (Barcelonában 30, Atlantában 21 érmünk volt), a nemzetek közti éremversenyben csak a 14. helyen végeztünk, és az elmúlt nyolc nyári játékok alatt ennél csak két alkalommal végeztünk hátrébb. Hovatovább 2012, azaz a londoni olimpia óta tartó közpénzeső ellenére jottányit sem fejlődött, jó esetben is csak stagnál a magyar sport.
  • A másik oldal azt vallja, hogy mivel a résztvevő nemzetek száma 30 év alatt 20 százalékkal nőtt, a férfidomináns magyar élsporthoz képest nemzetközi téren kiegyenlítődött a nemek aránya, és mindeközben egyre inkább háttérbe szorulnak azok a sportágak, amelyekben történelmi örökségünknél fogva eredményesek vagyunk, kifejezetten örömteli, hogy leányaink és fiaink felülmúlták a 2000 és 2016 közötti öt olimpia éremtermését, és csak eggyel múlták alul a tokióit (20).

 

Mivel Magyarországon – mint ahogy arról Kele János, az olimpia utáni hírlevelében is írt – „generációk egész sora szocializálódott bele abba, hogy az élsport a kulturális tér meghatározó frontja, hogy mérhető, adatokkal alátámasztható lakmuszpapírja annak, mennyit érünk a nagyvilágban” és „az olimpia hagyományosan társadalmi kérdés, ha tetszik, államügy”, Orbán Viktor szava, értékelése megkerülhetetlen a témában.

A miniszterelnök valahol

az elfogadható és a lehetett volna ennél jobb is közt tette le a voksát azzal, hogy a Nemzeti Sportnak adott, immár szokásos olimpiaértékelő interjújában azt üzente Schmidt Ádám sportért felelős államtitkárnak, hogy „maradhat”, de rögvest ki-, főképp magasra tűzte a 2028-as célt azzal, hogy a „magyarok helye a legjobb 10-ben van az olimpiákon”.

Sportnemzet és/vagy sportoló nemzet

Orbán Viktor az idézett interjúban csak az olimpiára fókuszált. Természetesen tudja, hogy a magyar sport egészének megítélését torzítja, ha csak és kizárólag a szocialista sportkultúrából megőrzött, többségében amatőr egyéni és csapatolimpiai sportágaink négyéves eredményességi ciklusaiban, kajak-kenuban, vívásban, birkózásban, öttusában, vízilabdában szerzett dobogós helyezések számában, a magyarok éremtáblán elfoglalt helyezésében méri, hogy mit érünk a nagyvilágban. Részben ez adhat magyarázatot arra, hogy 2010 óta – amikor a kormány a sportot kiemelt stratégiai ágazatnak jelölte – a közpénz jelentősebb fele az ország sportolói tömegbázisának mintegy 80 százalékát adó labdajátékok szövetségeire hullik, tao formájában.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik