Amikor a másfél éves kislányoddal, a szerető férjeddel azt érzed, hogy már nem is lehetne kerekebb az életed, ám a 40. születésnapodon hidegen az arcodba mondják, hogy dedifferenciált liposzarkomád van, ráadásul egy korábbi törés miatt szóródhattak ezek a nyamvadt rosszindulatú sejtek, szóval vagy meghalsz, vagy egyetlen menekülő útként kivágják az egész daganatot, gyakorlatilag fel kell darabolni a bal lábadat, hogy tovább élhess, felteszed magadban a kérdést: Dr. Fonyódi Ildikó, mit csináltál rosszul? Mindez öt évvel ezelőtt megtörtént, most mégis a párizsi paralimpiára utazom, ahol sportolóként képviselhetem a hazámat.
„Ügyes, aranyos kislány vagy, de saját ló nélkül sajnos nem tudok segíteni”
Édesapám mérnökként dolgozott. Nyolcéves voltam, amikor elutazott Nigériába. Karitatív alapon építettek iskolákat, és súlyos fertőző májgyulladással érkezett haza. Elvesztettük. Ettől kezdve külkereskedő édesanyám két ember helyett dolgozott, az általam vágyottnál sokkal kevesebb időt tölthetett abban a budafoki ikerházban, ahol az apai nagyszüleimmel éltünk.
Tízévesen, a rendszerváltás évében Nagycenken kirándultunk. Annyira magával ragadott a Széchenyi-kastély istállójának a látványa, hogy egyből beleszerettem a miliőbe. Becsípődött a széna, a szalma, a zab trágyával és lószaggal keveredő illata. A semmihez sem hasonlítható istállószag többé nem hagyott nyugodni. A ló bolondériámmal addig nyaggattam anyut, hogy ugyan nem engedhettük meg magunknak, mégis elvitt a közeli Nagytéténybe lovagolni tanulni. Elég speciális helyre kerültem. A tulaj néhány kiszuperált tehervagon kerekeit leszereltette, glédába állította a telken, az elhúzható ajtóktól balra és jobbra kialakított egy-egy bokszot, így teremtett szocreál istállót a lovainak. Egyszer valahonnan óriási mennyiségű sörmalátához jutott, így hetekig azt ropogtatták a lovak a zab helyett, a területet pedig ellepte a növény erjedt szaga. Itt, a Duna partján ismerkedtem meg a lovaglás alapjaival.
Nem tudom, mi okból, de a népszerűbb díjugratás helyett engem mindig is a díjlovaglás eleganciája vonzott. Ezért 13 éves koromban, amikor már stabilan ültem a nyeregben, megkerestem Dallos Gyulát a Tattersallban. Pont a sokszoros válogatott, magyar bajnok lányát, Zsófit edzette. Ott álltam a Nemzeti Lovarda ikonikus fehér korlátját támasztva, néztem ki a fejemből csodálattal teli vágyakozással, mégsem mertem megszólítani őket.
Még háromszor „békávéztam” be Budafokról, mire a negyedik alkalommal erőt vettem magamon, köszöntem, bemutatkoztam Gyula bácsinak majd elmondtam neki, mi járatban vagyok. Lóra ültetett, megnézett, ez a lehetőség nekem akkor a világot jelentette: „Ügyes, aranyos kislány vagy, de saját ló nélkül sajnos nem tudok segíteni” – szólt a világ legpechesebb lovasának szakmai verdiktje.
