Sokan kérdik nap mint nap: „Nézed?”
Naná, hogy nézem, amikor csak módom van rá, és hallgatom és olvasom és drukkolok nagyon.
Kérdik, mit gondolok a legfrissebb sikerekről és kudarcokról, „hiszen csináltad, szakember vagy”.
Csináltam valóban, de ettől még nem értek minden sportághoz, noha manapság annyi a tutit hangoztató szakember, csak kapkodom a fejem:
- mi a baj
- hogyan lett volna jó
- miért igen vagy épp miért nem úgy lett, ahogy valaki eltervezte
- nem edzett eleget
- túledzette magát
- kiöregedett
- már csak a pénzért csinálja
- hagyja már abba
- miért nem folytatja.
A sor a végtelenségig folytatható.
Jó, ha színes a világ, fontos, hogy meghallgassunk másokat, segíthet a vélemény, legyen szó sportról vagy bármi másról. (Például az orvostudományról: fura összehasonlítás, de a Covid idején rengeteg csodálkoztam, mennyi virológus és immunológus és járványügyi szakember él hazánkban.)
Az önjelölt sportszakértők némelyike simán csak butaságokat hord össze, mások úgy osztják az észt, hogy hozzászólásaik köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, vagy legalábbis azzal, amit versenyzőként megtapasztaltam, átéltem.
Pedig a kevesebb fanyalgás, a kevesebb bántás és a több empátia szerethetőbbé tenné az egyes sportágakat és művelőiket, közössé az örömöt, ami egy-egy kiemelkedő versenyzőhöz köthető.
Az ismertség és a népszerűség csodás adománya az életnek, amit mindig is élveztem. Persze az ismertséghez kellenek az eredmények, kell a habitus, és természetesen kell a hírverés, a média: tévé, cikkek és újságírók, akik, ha jól végzik a dolgukat, bizony sokat hozzáadhatnak egy-egy komoly teljesítmény megítéléséhez.
Szerencsémre számos ilyen riportert ismertem, máig hálás vagyok nekik. Valahogy akkortájt kevesebb volt az okoskodó, kötekedő, botrányra éhes sportújságíró, aki nem értette, mi a baj azzal, ha kizárólag az eladott lapszám (manapság: kattintás) motiválja.
A ’72-es játékokra úgy készültem, hogy több számban is esélyesnek kiáltottak ki. Mérhető sportágban ez nem csupán szimpátia kérdése, kellett hozzá a családi nimbusz és én magam is. Sokat írtak rólam, sokat kérdeztek tőlem, én meg mondtam a magamét. Aztán nyertem egy ezüstöt meg életem legjobb idejével egy bronzot, és mire felnéztem, rám sütötték a billogot, hogy nem bírtam az esélyesség terhét.
És akkor itt hadd tegyek egy megjegyzést úgy általában a sportolók nevében, elmondanám, hogyan is néz ki ez belülről.
Ha bíznak, hisznek benned, az szárnyakat ad. Ha érzed a tieid szeretetét, az megacélozza az akaratodat – ezért is előny a hazai pálya, hiszen ott testközelből érezhető mindez.
Egy versenyen lehet nyerni és lehet veszíteni. Hogy ebből aztán mit hozol ki, vérmérséklet dolga, de vereség abból nem tud kinőni, ha hisznek benned. És: néha a legnagyobb vereséged idővel a legnagyobb győzelmeddé kovácsolódik, máskor meg egy győzelemtől megbicsaklik a pályafutásod, az életed, mert túl közel keveredsz a Naphoz. Ilyen is van.
Nincs ez másképp a valódi életben sem. Ezért, ha adhatok egy tanácsot: hozd ki mindenből magad számára a lehető legjobbat, tégy meg mindent a siker érdekében, de aztán lépj tovább, találj új célt akkor is, ha nem vált valóra egy dédelgetett álmod.
Azt is folyton hallom: hogyan bírható ki, hogy egy nagy versenyen, pláne olimpián többször is rajthoz kell állni? Készülünk négy, nyolc, tizenkét évet, az adott olimpia programja pontosan ismert, s ha épp ütközik két kedves számom, el kell és el is lehet dönteni, melyiket áldozom fel a másikért. De egy csúcsfomában lévő versenyző bírja a terhelést. Vagyis a kérdés amatőr.
Ma is megdobban a szívem, ha a kihúzott köteleket és a versenymedencét látom, amolyan „hej, ha én is én is köztetek lehetnék” módon, miközben boldog vagyok, hogy egykor versenyezhettem, és persze mindenkit arra bíztatok, adjon lehetőséget a gyerekének megélni ezt a boldogságot.
Végezetül: minden felkészülésben akadnak hullámvölgyek és csúcsok. Olimpiát, világbajnokságot, Eb-t, komoly versenyt lehetetlen úgy megnyerni, hogy a fotelből egyenesen a dobogóra pattansz. A felkészülés során előfordulnak tévutak, kritikát kiváltó sikertelen kísérletek.
Ismerik a Ho-o-pono-pono módszert? Hawaii technika, alapja négy kifejezés: sajnálom; kérlek, bocsáss meg nekem; köszönöm; szeretlek. Esetünkben ebből a négyből akár tetszőleges kettő is elég, például a sajnálom, valamint a köszönjük. Legközelebb könnyebben menne a hiba kijavítása.
