Egyszer azt mondta: „Nem én választottam a kézilabdát, a kézilabda választott ki engem.” Ezt hogyan kell érteni?
Alapvetően sportközpontú családban nőttem fel, édesanyám húga és öccse is kézilabdázott. Amikor megszülettem, édesanyám húga még Kanizsán játszott, így engem már babakocsiban is a pálya mellett tologattak. Lehet, ez már akkor lenyomatot képezett bennem. Valahogy a sportágválasztás nálam természetesen alakult, nem kellett hezitálnom, hogy kajakos vagy atléta legyek. A kézilabda beszippantott.
Volt más sportág, ami eltéríthette volna ettől?
Kicsit igen, de mégsem. Anno Nagykanizsán volt egy jó sportélet, utánpótlásszinten dolgoztak jó kajak- és atlétaedzők. Édesapám amellett, hogy minden sportágat imád, sokat hezitált azon, hogy belőlem lehetett volna egy tök jó gerelyhajító. De nem bántam meg, hogy nem Petra Felke lettem, mert a kézilabdában nagyjából sikerült kimaxolnom a lehetőségeimet és képességeimet.
Gondolkodott azon, ha nincsen kézilabda, vajon hogyan alakul az élete?
Soha. Engem még mindig burokban tart a kézilabda. Már negyedikes koromban – biztosan azért, mert sporttagozatos általános iskolába jártam – testnevelő tanár akartam lenni. Mindig sóvárogva néztem a TF épületét, amikor elmentünk mellette. Úttörősíppal vezettem a tesóimnak a testnevelésórát a lakásban – teljesen elkötelezett voltam a szakma felé. Ebből aztán nem lett semmi, maradt a kézilabda.
Megfordítom a kérdést: klubszinten mindent megnyert, válogatottal minden nagy tornáról van érme. Játékosként mindent elért vagy maradt önben bármi hiányérzet?
Szerencsés voltam, hogy olyan csapat tagja lehettem, amely többször is döntőbe jutott. De döntőt elveszíteni senki sem szeret. Igen, azt ott Sydneyben nagyon jó lett volna megnyerni. Ha már egyszer eljutottunk az olimpiai fináléig, és már félig a kezünkben volt az aranyérem.
Kettős érzés van bennem: jó, mert előtte senki sem gondolta, hogy döntőbe kerülünk, de ha már addig elmentünk, akkor hú, de kár, hogy nem sikerült. Valahol egy fel nem dolgozott, inkább az idő múlásával elfogadott, mostanra már kevésbé fájó élmény, amire 23 év távlatából visszagondolva mégis büszkék lehetünk.
Olyan sok pozitív történt mellette, szinte ugyanezzel a csapattal kontinensbajnokságot nyertünk, ami feledtette az előző, kudarcként megélt döntőt. Az olimpia a sportesemények közül a top, de kézilabdásként tudod, hogy nem az a legnehezebb, annál egy Európa-bajnokság sokkal keményebb menet.
Nem voltak ügyetlenek
Mennyire érezte pályafutása alatt, hogy kiváló generációba született?
Megköszönöm a szüleimnek, hogy akkor jöttem világra, és hogy segítségükkel élsportolóvá válhattam. Tényleg szerencsésnek gondolom magam. Mert utólag nézve tudatosan mentem Nagykanizsáról Dunaújvárosba, csak akkor az a csapat a 4. volt a bajnokságban, nem láttuk előre, hogy milyen csapatépítést, konstans támogatást kapunk a várostól. Akkor még nem tudtam, hogy ott ennyire jó helyre kerülök, hogy így összeáll a csapat, a vezetés, a város, a szurkolótábor. Nagyon komoly szakmai munka folyt nagyon komoly játékosokkal, akik fejében is rendben volt minden, ami ahhoz kellett, hogy a csúcsra érhessünk.
A válogatottnál pedig nagyon kellett Varga Márta 1992-es vb-gólja, amivel a csapat feljutott az A csoportba és indulhatott az 1993-as vébén. Ez szükséges volt ahhoz, hogy mi folytatni tudjuk azt az utat, amit ők nyitottak meg előttünk. Persze nincsen szerencséd, ha nem melózol. Bár ágáltunk az ellen, hogy hetente vagy kéthetente hétfőn-kedden válogatott összetartás legyen, mégis úgy vélem, ez kellett a csapategység eléréséhez. Amennyire klubszinten ellenfelek tudtunk lenni a pályán, annyira tudtuk támogatni egymást a válogatottban. Emberileg és szakmailag is egy építő, jó közeg volt az előrelépéshez. Kökény Beatrixszel – aki addig abszolút monopolhelyzetben lévő irányító volt – mindenféle rivalizálás nélkül, egymást segítve tudtunk együtt dolgozni.
Ő segített, én meg alázattal voltam tehetséges fiatal – de ez az egész csapatra jellemző volt. És nem voltunk ügyetlenek kézilabdásként sem.
Az elmúlt 20 évben azért sok minden változott, és nem csak a játék tempójára gondolok. Akkor még a világ élmezőnyéhez tartoztak a magyar játékosok, keresettek voltak külföldön. Aztán volt időszak, hogy a szakma kifejezetten kérte, hogy ne menjenek külföldre, most pedig megint azt látjuk, hogy aki tud, az nyitott szemmel jár, légióskodik. Ön is játszott Dániában, van ebben középút vagy követendő példa?
Összességében én nagyon sokat tanultam a két légiós évemből, de nemcsak a kézilabdapályán, hanem az élethez való hozzáállásomból is. Hogy hogyan kell jól megélni pillanatokat, a jelent, a sikert és a kudarcot. Nekem Dánia kihívás volt, hiszen láttam a játékosokat, ahogy mosolyogva, néha már túlzott önbizalommal kézilabdáztak. Én ezt meg akartam ismerni, azonosulni akartam vele, magamévá akartam tenni. Előtte is az volt a mottóm, hogy a meccs egy ünnep, amit nekem mosolyogva kell megélnem. A dánok csak megerősítették, átadták nekem ezt az érzést, hogy így jó játszani. Amikor kimentem, kész játékos voltam, 27 éves, itthon mindent elértem. Azt éreztem, kell valami plusz kihívás, motiváció, ami továbblendítheti a pályafutásom. Az biztos, hogy akkoriban a dán élvonal tele volt külföldivel, megvolt az anyagi háttér, és ugye a helyi válogatott már kétszeres olimpiai bajnoknak mondhatta magát. Azaz szakmailag is indokolt volt a váltás.
Ha tanácsot kérnének öntől, mit mondana?
Nem tudom azt mondani, hogy mindenkinek és mindig, minden helyzetben érdemes külföldre mennie. Erre nincs fix recept, ismerned kell saját magad, mi a rövid és hosszú távú célod, hogy biztosan jó helyre kerülsz-e. Mert külföldön sincs minden kerítés kolbászból. Nagyon fontos, hogy a komfortzónádból hogyan tudod magad átbillenteni, alkalmazkodni és közben önmagad maradni.
A légióskérdés egyébként sem könnyű. Vagy reálisabbnak és türelmesebbnek kell maradni, és tovább dolgozni tehetséges magyar fiatalokkal, akik lehet, hogy ma még nem, de két év múlva meg tudják csinálni, amit kell. De nem jó az, ha teljesen átbillenünk a másik oldalra. A válogatottnak nem tesz jót, ha a topcsapatokban csak külföldiek játszanak, és a magyarok a padot koptatják. De megtörténhet az is, hogy lehetsz te magyar válogatott, ha a BL szempontjából nekem ez kevés, és inkább hozok egy hozzád képest világklasszist. Ilyenkor lehet, a játékos azt mondja, akkor elmegyek egy olyan csapatba, ahol játszom, és meccsekkel fel tudom magam hozni. Mert olyan kézilabdázó még nem született, aki a padról beszállva megoldott volna mindent és téthelyzetben éles lett volna.
„Itthon nem könnyű nőként vezetőedzőként dolgozni”
Az mennyire volt benne, hogy edzői pályára lép?
Nem feltétlenül akartam edzősködni. De az 1998-as Európa-bajnokságon Mocsai Lajossal beszélgettünk, aki mondta, menjünk a TF-re, mert nagyon jó a szakedzői. El is kezdtük hárman vagy négyen, de én pont utána mentem ki külföldre, és ezzel el is havaztam a tanulmányaimmal. Félretettem a gondolatot, de amikor 2002-ben hazatértem Dániából, akkor tudtam, hogy valamit kellene építenem a magánszférában is. Akkor kezdtem el az angol-kommunikáció szakot, de aztán valahogy mégis jött az edzősködés. Amikor megsérültem, Szabó Edina mellett fejeztem be a pályafutásom, és akkor azt beszéltük, jó lenne, ha kicsit egymás mellett dolgoznánk, lehetnék másodedző. Miután ez így maradt, indokolttá vált, hogy tanuljak. Elkezdtem képezni magam, jött a szakedzői, aztán az A-licenc, és hát az élet napi szinten folyamatosan tanít és változtatásra kényszerít.
A legjobb szakemberek foglalkoztak önnel a nevelőedzőktől kezdve Laurencz Lászlón vagy Mocsai Lajoson át, plusz olyan emberek mellett dolgozhatott, mint Karl Erik Böhn vagy Kim Rasmussen. Mennyire motiválja az, hogy vezetőedző legyen?
Ami a felnőtt élsportot vagy a válogatottat illeti, nem feltétlenül vagyok motivált a vezetőedzői szerepkörre. Ahhoz azért keményebbnek kell lenni minden szempontból. Én ennél humánusabb vagyok, inkább a megoldást keresem, mint a konfliktust. Ezek olyan pozíciók, amelyekben muszáj harcolnod, bele kell feszülnöd emberekbe. Hozzám közelebb áll, hogy fiatalokat neveljek. 10 éves koromtól kézilabdázom, 34 éves koromig a pályán voltam, a megélt tapasztalatok már szépen le tudtak ülepedni bennem. Nagyon sok élethelyzetet megéltem, egyszer összeszámoltam, hogy játékosként 27 edzőm volt. Ebben volt jó és kevésbé jó szakember, de valahogy mindegyiktől lehetett tanulni. És mindezt, ami rám rakódott és belém ivódott, amik ösztönből is jól működtek, azokat én megpróbálom továbbadni a fiataloknak.
Azt azért megjegyzem, Magyarországon nem könnyű nőként vezetőedzőként dolgozni. Lehet, más kultúrában könnyebb, de itthon nehéz, nem is meglepő, hogy nincsenek sokan.
Pár éve azt nyilatkozta, minden edzőjétől kapott valamit és tudja, milyen irányvonalak mentén akar haladni. Ezek az irányvonalak megvannak vagy folyamatosan alakulnak?
A fő vonal megvan. Mindig azon kell csak alakítani, hogy hogyan jutsz el a végcélig. Érdekes látni, mennyire más ez a 2008-2009-es generáció, mint a 2000-2001-esek, akikkel elkezdtem. Már most lehet érezni, hogy a pár év ellenére generációs különbség van! De minden gyerek más, kell is az uniformis, de hagyni is kell, hogy színesek maradjanak. Jók is a sémák, de közben hagyjuk meg a kreativitást, mert hol egyik, hol másik dominál jobban. Edzőként ez egy örök tanulás, mert mindig új történések vannak. Olyan, mint a csipet só: néha több kell, olykor kevesebb.
Egyre több a külföldi szakember itthon, miközben egy korábbi interjúban Zsiga Gyula azt mondta, vannak nekünk is tehetséges edzőink. Ön belülről hogy látja?
Jó kérdés. Én skandináv fan vagyok, életfelfogásban, mindenben, ahogy az élsportot megélik. Szeretem a dán-norvég vonalat. Bennem emiatt egyfajta kettősség van. A magyar edzőimet színes, labdás feladatok jellemezték, minden napot kihívásként éltünk meg. Ehhez képest a skandináv egy leegyszerűsített, kevésbé összetett labdás feladatokra épülő kézilabda, viszont sokkal precízebb. Ezt kellene mixelnem: legyen kreatív labdás gyakorlat, nagy küzdés, kreativitás és komoly fizikális alap, de közben értsék a játékosaim, hogy mit, miért csinálnak.
De közben a kézilabda is folyamatosan változik…
A sportágunk a széles spektrumú technikai tudás mellett jó ideje elment a gyorsaság, állóképesség, kondicionális képességek irányába. Már kezdjük utolérni magunkat, ezt az elmúlt évek juniorválogatott eredményei jól mutatják. Kondícióban felvesszük a versenyt, ez talán túl is mutat Európa többi csapatához képest. Az erőnléti vonal rengeteget lépett előre, a 2000-es születésű lányokból már többen vannak úgy, hogy a kondíciójuk megalapozott a jövőre nézve. Talán csak az egységes képzés és elv hiányzik, amit követnünk kellene.
Ez miből érződik?
Amikor többek között spanyol kollégákkal beszélgettünk az EHF-képzés során, azt láttam, hogy ott a spanyol kapitány, Jordi Ribeira az atyaúristen. Maximálisan mindenki által tisztelt és elfogadott szakember. Azok a gondolatok, amelyek a sportág megújulásához vezethetnek spanyol földön, az ő szájából autentikusak és hitelesek. Nálunk talán ez a személy hiányzik, aki magyar edzőként a magyar edzői társadalmat úgy tudná mentorként vezetni, amitől egységessé válhatna a képzés és az irányelv.
Kevés a tipikusan tehetséges gyerek
Gondolom, ön is belefut a kritikákba, hogy minek ennyi pénz, ha a Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEKA) tíz év alatt nem termelt ki semmit. Mit gondol erről?
Tízéves a NEKA, most kezdtük a 11. évet. Tíz év alatt körülbelül 70 játékost adtunk az élvonalnak, közülük Pásztor Noémi, Vámos Petra, Albek Anna vagy Fodor Csenge az első generációhoz tartozik. A tavalyiak közül – akik négy évet voltak nálunk – 13 embert adtunk az NB I-nek. Innen, egy csapatból. És a NEKA-n összesen 68 emberünk van. Arányaiban ez nem rossz. De nagyon kevés a tipikusan tehetséges gyerek. Egyre komolyabban kell visszanyúlni az alapokhoz, azaz meg kell tanítanunk futni, ugrani, dobni a gyerekeket. Voltam nem nekás és nekás, büdös az öndicséret, de tudom, hogy ezekben a gyerekekben mennyi munka van. Az ő utógondozásuk, hogy mikor és hova kerüljenek, nem könnyű. De 18 évesen kevesen vannak a világon, akik BL-csapat aktív részesei lehetnek.
Ha felhívom tíz év múlva, akkor mit szeretne mondani, hol tart az edzősködésben?
Utánpótlásban dolgozó edzőként az az álmom, hogy olyan komplett játékosokat neveljek ki (tudva, hogy nem lesz mindenkiből válogatott kézilabdázó), akiket az élsportnak tudok adni. Akik a változó világunk elvárásaihoz jól alkalmazkodó kompetens emberek lesznek, és ha nem is maradnak élsportolók, úgy emlékeznek rám, hogy «jó volt vele dolgozni, anyám helyett anyám volt».
