Még csak 22 éves. Koránál fogva válogatott tornászként vígan készülhetne a 2024-es, de akár a 2028-as olimpiára is. Ehhez képest tavaly a világ egyik legnagyobb, leglátványosabb show-színházához, a Cirque du Soleil-hez szerződött. Az egész életét befolyásoló döntést hozott.
Olyan pillanatban, élethelyzetben talált meg a cirkusz, amelyben ez kifejezetten jó döntésnek tűnt. Egyébként az is.
Azt sem fájlalja, hogy így lemaradt a magyar férfi tornasport történelmi sikeréből, a tavaly decemberi mersini Európa-bajnokságon csapatban begyűjtött bronzéremről?
Persze, valahol mélyen bánom. Ha nem sérülök le a 2019-es Eb előtt, akkor utaztam volna Lengyelországba, az októberi stuttgarti vébére, és így nem kapok ajánlatot a Cirque du Soleil-től sem. Avagy most én is Eb-bronzérmes tornásznak mondhatnám magam. Még az is lehet, abban a durván csonka mezőnyben, egyéniben a talaj döntő is összejöhetett volna. De nem így lett, és jól van úgy, ahogy van.
Nagyjából 15 év tornasportban eltöltött időt, munkát vágott a sutba.
Ez igaz is meg nem is. Még az óvodából emelt ki az UTE edzője. Figyelte, ahogy játszunk, és felkelthette az érdeklődését az eleven, jó mozgású gyerek. Anyu ezen felbuzdulva vitt el a Szilágyi úti csarnokba, végül ott ragadtam. A 15 év nagyjából stimmel, de nem gondolom, hogy bármit is sutba vágtam, hiszen artistaként is abból a másfél évtizedből élek, amit tornászként tanultam.
Mi fogta meg a tornában?
Az edzések végén a játék. A szivacsgödrözés, a szertelen gyermek szabadsága. Idővel ráébredtem, folyamatos az előrelépés, a fejlődési lehetőség, hiszen már az edzés is sikerélményt nyújt, amikor először hajtod tökéletesen végre az új elemet. Aztán az, hogy rengeteget vagy levegőben.
Szenzációs érzés, amikor gyerekként rájössz, hogy a talajtól elszakadva mi mindenre vagy képes, amivel aztán tátva tarthatod az egész osztály száját.
A torna az egyik, ha nem a legdolgosabb sport, minél komolyabban műveli az ember, annál több időt vesz el a gyakorlatok tökéletesítése. Hogy lehet mellette iskolába járni?
Az alsó tagozat még nem okoz gondot, de kilencévesen az is közrejátszott a KSI-be igazolásomban, hogy így a Csanádi Árpád Sportiskolába járhattam. Reggel felkeltem, anyámék megetettek, majd gyakran egyedül elbuszoztam az Istvánmezei útra, a KSI tornacsarnokába. Lenyomtunk egy másfél órás edzést. Ez általában erősítésről, nyújtásról és egyéb kiegészítő gyakorlatokról szólt. Utána kisbusszal átvittek a suliba. Anyukám reggel ellátott 4–5 méretes szendviccsel, azzal egészítettem ki az iskolai menza hiányosságát. Ha minden elfogyott, meleg szendvicset, csokit vettünk a büfében. A suliban egész nap ment az erőfitogtatás, ki az ügyesebb, erősebb, gyorsabb, ki mit mer megtenni, no és a fiúk ilyenkor hamar egymásnak feszülnek. Hokisokkal, kézisekkel, pólósokkal jártunk együtt. Eleinte szívattak minket, mint mélynövésűeket, merthogy a tornászok általában alacsonyabbak. Ez nem tetszett nekünk. Egy-egy bunyóig fajuló vita során megmutattuk nekik, lehet, hogy magasabbak nálunk, mégsem lehet félvállról venni minket. A délután három óra már újra a csarnokban talált, ahol hatig „lógtunk a szereken”.
Az iskolában engedte ki azt a feszültséget, amit az edzések fegyelme nem engedett?
A tornacsarnokban szigor van. Az edzők elvárják a figyelmet, az alázatot, hogy száz százalékban ott legyél. Végül is elég veszélyes üzem. Ha az edző rád figyel, de eközben a háta mögött megy az „ökörködés”, és közben valaki megsérül a szeren, az az ő felelőssége. Edzésen verekedés nem fordult elő, de azért elég sokat rosszalkodtam.
A „rosszalkodást” milyen retorzió követte?
Harminc lábemelés a bordásfalon és hasonló nyalánkságok.
Összekötötték a kellemeset a hasznossal, mert így legalább erősödött az, akinek nagy volt a szája.
De ha semmi sem működött, hazazavartak.
A korábbi tornász, Hajdu Szabolcs díjnyertes magyar filmjében, a Fehér tenyérben elég szemléletesen mutatja be a tornacsarnokok múlt évszázad második felének pedagógiai eszköztárát. A filmből úgy tűnik, a „makarenkói pofon” a szülők által is elfogadott hétköznapi zabolázásnak számított. Manapság is dívik a testi fenyítés?
Rám soha senki nem emelt kezet, holott tényleg nem számítottam jó gyereknek.
Mikor komolyodott meg?
Amikor a KSI-ben Reszeli Péter bá’ – sokat köszönhetek neki, mert ő tanított meg a tornasport alapjaira – végleg megelégelte a baromságaimat, és jelezte, nem erőltetné tovább a közös munkát. Ekkor, 2013-ban igazoltam át a Fradiba. A gimnáziumot már magántanulóként végeztem, és innentől tényleg csak a torna számított. 15 évesen már a felnőttek programja szerint dolgoztam, a válogatottal jártam Tatára, edzőtáborokba, versenyekre.
A munka szépen kamatozott, mivel 2016-ban talajon bronzérmet szerzett az ifjúsági Európa-bajnokságon. Később azonban nem sikerült maradandót alkotnia. Mi kellett volna ahhoz, hogy felnőttként is kiteljesedjen a karrierje, vagy akár, mint Berki Krisztián lovon, úgy egyetlen szer specialistájaként, csak éppen talajon érjen el nemzetközi szinten jegyzett eredményt?
Pár év. Hogy beérjenek a gyakorlatok. Azaz leginkább idő a szövetség részéről a türelem.
Mert az a legritkább esetben van úgy, hogy amikor korodnál fogva átlépsz a felnőttek közé, ahol már nem csak 1997–98-asok, hanem 30 éves rutinos sztárok versenyeznek, azonnal szállítod az érmeket a világversenyeken is.
A magam példája is azt bizonyítja, még ha buzog is benned a szándék az addigi sikeres sportpályafutás kiteljesítésére, az sem biztos, hogy elég. 17 évesen nyertem ifi Eb-n bronzérmet talajon. Még nem töltöttem be a 18-at, amikor 2017-ben, a kolozsvári felnőtt Eb-n már azt várták tőlem, hogy minimum döntőbe jussak. Természetesen én is ebben bíztam, hiszen a kiinduló pontszámom alapján odaérhettem volna – ha tökéletesen megcsinálom a gyakorlatomat. De, amit lehetett, elrontottam. Elismerem, nagynak bizonyult a puttony, elsőéves felnőttként betojtam. Bár az sem segített, hogy az Eb előtt kifordult a bokám, ami pont talajon elég gáz.
Amikor szembejön egy-egy orosz vagy angol sztár, akit addig csak a „televízióban” látott, automatikusan összemegy az önbizalom?
Újoncként, ha nem vagy topnemzet tornásza és extraklasszis, pár éven át sok-sok világkupán kell bizonyítanod azt, te is meg tudod csinálni a ponterős gyakorlatot, míg egyszer végre a világversenyen odaengednek a döntőbe. Az sem segít, hogy a teljes mezőnyben mi, magyarok a nemzetközi eredményeink rangsorolása miatt általában a reggeli első körben szerepelünk, ahol még nagyon visszafogottan pontoznak a bírók.
2018-ban a csapat tagjaként utazott a glasgow-i Eb-re, kívülről úgy tűnik, ennek ellenére megkapta a bizalmat. Mit ért az alatt, hogy nem kapott türelmet?
2017-ben, amikor Angliából hazahívták Sóvágó Lajost szövetségi kapitánynak, rengeteget fejlődtem. Nem csak én, mindenki. Aztán Lajos bácsit év végén elküldték. Decemberben kitalálták, hogy csak az lehet válogatott, aki 77 pontot elért összetettben. Nekem nem volt meg a szint, ezért kikerültem a keretből, a szövetség azonnal megvonta a pénzemet. Nyomtam tovább fizetés nélkül is, és márciusra megcsináltam a 77 pontot. Visszakerültem. Kivittek a glasgow-i Eb-re, ahol a pódiumedzésen hatalmasat estem a nyújtóról. Rá a nyakamra. Így Skóciában is fájdalommal versenyeztem. Mindezek ellenére hatalmas sikert értünk el egy olyan Eb-n, amelyen az összes valamirevaló ország rajthoz állt. A reggeli első csoportból indulva 12 gyakorlatból 11-et tökéletesen bemutatva lettünk végül tizenegyedikek. Csak összehasonlításként, két éve legyőztük azt az akkor 13. ukrán válogatottat, amely 2020-ban a mersini Eb-n – ahol a korona miatt a top tíz nemzetből kilenc nem állt rajthoz – nyert, azaz kettővel előttünk végzett.
Hallgatom, hallgatom, de még mindig nem világos, beszélgetésünk elején milyen „élethelyzetre” gondolt, amely miatt sutba vágta a reményteljes sportkarrierjét.
2018 év végén napokig panaszkodtam, hogy fáj a térdem alatt. Azt mondták, szorítsam össze a fogam, bírjam ki. Aztán ezúttal nem egy, a nyújtóról elhibázott földre érkezésnél ütött be a krach, hanem egy szimpla dobbantásnál. Egyik edzésen roppanást, majd iszonyatos fájdalmat éreztem a sípcsontomban. Elküldtek orvoshoz, a röntgen nem mutatott ki semmit. „Pihentessem, borogassam, kenegessem” – ezt az utasítást kaptam, és nyomást az edzők részéről, hogy eddzek tovább. Edzettem kíméletesen. Talajgyakorlatot, földre érkezéseket nem csináltam, de csak nem lett jobb. Erre elküldtek lökéshullámra. A kezelés után már séta közben sem bírtam a fájdalmat. Barátom, Csonka Andris, a Fradi labdarúgója segített azzal, hogy beajánlott a saját orvosukhoz.
A tornászoknak nincs orvosa?
De van. Csakhogy a Fradi labdarúgói olyan céggel állnak szerződésben, ahol a legmodernebb képalkotó géppel vizsgáltak meg.
Az MR-felvétel méretes fáradásos törést mutatott ki a sípcsontomban. Ezzel edzettem már jó ideje.
Azt javasolták, feküdjek vele, hat hét alatt beforr.
Így történt?
Fenét. A diagnózis ellenére a lábamat végképp teljesen kímélve edzettem tovább. Erősítettem, nyújtottam, satöbbi.
Miért nem fogadta meg az orvosi tanácsot?
Egyszerűen nem tehettem meg, hogy kihagyjam az edzéseket.
Miért nem?
Két nyomós okból. Az első, és ez a kisebbik, a sport. Féltem, hogy lemaradok, mert közeledett az áprilisi Eb. Mivel nem tudtam minőségben edzeni, a szövetségi kapitány logikusan megadta az akkor még ifjúsági Mészáros Krisztofernek a lehetőséget, aki így kvázi a helyemen indult az Európa-bajnokságon. Örültem neki, megérdemelte, én meg úgysem tudtam volna teljes értékű gyakorlatok híján a csapat hasznára lenni.
Pedig a sérülése pillanatáig a kevés felnőtt tornász egyikeként megkérdőjelezhetetlen helye volt a tokiói olimpiai kvalifikációra készülő csapatban.
Igen, de a tornasportban nem így működik.
Mire gondol?
A másik nyomós okra. Edzenem kellett, hogy benne maradjak a válogatottban.
Miért kellett?
Mert a saját és más tornászok tapasztalata is azt bizonyítja: amikor egy-egy válogatott versenyző megsérült, ha nem olimpiai bajnok és nem Berki Krisztiánnak hívják, bajba kerül.
Mentálisan végképp, mert nem kifelé húzzák, hanem még lökdösik is az embert a gödör felé. Amikor hozod az eredményeket, szeretnek. Amikor már nem, egyre többször neveznek megélhetési tornásznak. Magam például 2017-től egyre többször kaptam meg ezt a jelzőt. Korábban reménységként tekintettek rám, de mivel az első két felnőtt évem nem úgy jött össze, ahogy a szakvezetés várta, szépen lassan átalakultam, leértékelődtem a szemükben. Így aztán okkal féltem, ha kikerülök a keretből, a szövetség megint megvonja a fizetésemet.
Másodjára említi ezt a szövetségi fizetést. Mesélje már el, hogy adhat úgy fizetést a szövetség, hogy hip-hop meg is vonhatja azt?
A szövetség úgy próbálja – amúgy helyesen – felnőtt korban is megtartani a tornászokat, hogy a válogatottaknak fizetést biztosít. Én például edzőként voltam bejelentve négyórás állásba. Azonban az általános gyakorlat szerint a munkaszerződést határozott időre, három, hat hónapra kötötték a tornászok többségével. Ha valaki nem a szájuk íze szerint teljesített, nem újítottak vele. Ahogy a Gerevich-ösztöndíj összegével, annak csökkentésével, sérülés esetén teljes megvonásával is fegyverezték a versenyzők többségét.
Végzett edzői munkát?
Dehogy.
Mennyi munkabért vett fel a szövetségtől?
75 ezer forintot.
20–21 évesen ebből kellett volna megéljen?
Ez a havi juttatásom kiegészült nagyjából ugyanekkora összeggel a klubomtól, továbbá a Gerevich Alapítványtól is kaptam havonta támogatást, amely mértékét, mint említettem szintén a szövetség ajánlása szabályozta. 2016 után, amikor még úgy gondolták, azonnal robbantok, és egyből szállítom a felnőtt érmeket, helyezéseket is, még 150 ezret kaptam. 2019-ben már csak 100 ezret. Amikor megsérültem, előfordult, hogy megvonták.
Az összesen 250 ezer sem tűnik soknak. A KSH adatai szerint a nettó átlagkereset kedvezmények nélkül 270 200 forint volt 2019-ben.
Nemrég láttam egy gyűjtést, amelyből az derült ki, 2017-ben, amikor a 77 pontos határ miatt kikerültem a válogatottból, még pontosan tíz fő 23 év fölötti, nyolc fő 1994–97 között született Csillag-programos, és velem együtt 12 ifjúsági válogatott kerettagot tartott nyilván a szövetség. Azóta közülük 17-en abbahagyták, és nem a legfiatalabbak közül. Elnézve a 2020-as első osztályú férfi tornász bajnokság egyéni összetett rajtlistáját, az összesen hét indulóból öt tudott bemutatni mind a hat szeren értékelhető gyakorlatot. Az első két helyezett, Mészáros Krisztofer és Tomcsányi Benedek 2001-es születésű, még 19 évesek. Lassan már egy kezem is elég az aktív felnőtt tornászok megszámlálásához, de ebben a másodosztályú versenyzők is benne vannak.
Aki felnőtt korba lépve egy-két éven belül nem rukkol ki valamilyen értékelhető nemzetközi eredménnyel, az megélhetési ok miatt fejezi be a sportot?
Az nem lehet csak a tornászok hibája, hogy egy-két év alatt ennyi férfi versenyző fejezte be a pályafutását.
Nyilván akadt köztük kevésbé tehetséges, vagy éppen lustább, aki nem úgy állt hozzá. De komoly tornászok is befejezték. A többség azt elégelte meg, hogy egész nap ott vannak a teremben, mégis semmibe veszik őket. Ha folyton „megélhetési tornász vagy” típusú mondatokkal bombáznak, lelki terrorban tartanak az állandó fenyegetésekkel, a fizetésmegvonással járó bizonytalansággal, az hamar kedvét szegi az embernek. A személyes döntésemben ez befolyásolt, nem az, hogy aprópénzért tornásztam. Sokat mondó például a még mindig aktív, de már 31 éves Vecsernyés Dávid esete. A 2017-es Eb előtt azért vonta meg a szövetség a fizetését, mert megosztott egy, a szövetséget kritizáló cikket. Akkor feketebárány lett, majd a remek glasgow-i nyújtó gyakorlata, az azzal szerzett bronzérme után a komplett szövetség a vállát veregette, mindenki mögé állt, és azóta újra szeretik, mert Berki Krisztián kiesésével tőle remélhették a sikert, amely után a szövetség az állami támogatást kapja.
Elég keményen fogalmaz.
Nézze, én kiléptem a mókuskerékből, már nem függök a szövetség vezetőitől, felszólalhatok a még aktív tornászok érdekében. Amíg a sportágam vezetői milliós fizetést vesznek fel, vagy a beszállítók évente sok tízmilliós keretszerződést kötnek például médiatevékenységre, addig a magyar tornasportban versenyzőként egzisztenciát teremteni kizárólag olimpiai bajnokként tudsz. Ez momentán egyetlen magyar tornásznak adatik meg. Szerenkénti döntősként is csak annyit tudsz félretenni, ami kicsivel átlag feletti megélhetést garantál, de egy lakás összespórolásához már az sem elegendő. Arról már nem is beszélek, hogy a kiöregedő tornászoknak a szövetség semmiféle karrierképet nem biztosít. Ezért is hagyták abba nagyon sokan. A szövetség úgy gondolja, mindent jól csinál. Eközben az edzőink zöme belekényelmesedett a rendszerbe. Nincs rálátásuk arra, külföldön hogyan csinálják a tornát. Nem, vagy alig beszélnek angolul. Ha nem olvasnak külföldi szakirodalmat, nem beszélgetnek a nemzetközi versenyeken a kollégákkal, azt sem tudják, edzésmódszerek, háttértudományok tekintetében mennyire vagyunk lemaradva a világ élvonalától. Merthogy minden téren le vagyunk maradva minimum 10–15 évvel.
Ezt honnan tudja megítélni?
Amikor tornásztam, azt csináltam, amit mondtak, és úgy gondoltam, biztosan mindent megteszünk. Eszembe sem jutott, hogy bármiben is le lehetünk maradva. Majd amikor a 2019-es Eb-re nem jutottam ki, és ezt észlelve a Cirque de Soleil megfigyelői azonnal felhívtak, faggattak az okokról, majd szerződést ajánlottak az új show-hoz, ott edzésbe állva azzal szembesültem, hogy a „középkorból” megérkeztem a legújabb korba. A cirkuszban, ami igazából a bizniszről szól, csupa újdonsággal szembesültem. Miközben csak tátottam a számat, hogy minden edzésgyakorlatomat négy oldalról és felülnézetből veszik, a legalapvetőbb lengés, kézenállás után lesétálok, megnézem, hogy nézett ki a gyakorlatom, kielemezhettem, mit hibáztam, hol kell javítsak, addig a neves, korábbi vb-, Eb-érmes angol, orosz, francia munkatársaim arról számoltak be, aktív tornász korukban már évtizeddel ezelőtt ilyen segédeszközökkel edzettek.
A magyar válogatottnál hogy ment ez?
Ha megkértem az edzőmet, és kedve volt, keze ügyébe esett a telefonja vagy az iPadje, odaállt és felvette. Ha olyan körülményeket és odafigyelést biztosítana a szövetség a magyar válogatott tornászoknak a keretedzésen, mint amilyet én tapasztaltam a cirkuszban, úgy ugrásszerűen fejlődhetne a sportág itthon is.
Csak a kiemelt sportágfejlesztési programból évi 650 milliós állami támogatáshoz jut a szövetség. Ez nem elég a modern technikára?
Öt kamera és egy program hozzá nem tűnik nagy kihívásnak. De mondok mást is. A cirkuszban folyamatosan figyelnek, ellenőriznek minket. Ehhez külön applikációt kaptam, amelyen minden reggel tesztet kell kitöltenem, milyen állapotban vagyok testileg, mentálisan, satöbbi. Az első hónap után elém tolták az összesített görbémet, és elmagyarázták, az adott hetem miért volt keményebb, mikor miért edzettem lazábban.
Merthogy az optimális felkészülés, a sérülések elkerülése végett maximálisan megbíztak bennem, sosem kérdőjelezték meg a visszajelzéseimet, sőt, azok figyelembevételével állítják be a terhelés arányát.
Itthon nem érzékelte ezt a fajta bizalmat?
Tudja, a cirkuszban egy dolgot garantálnak: a rendező, a koreográfus, a sminkes, de még a mosodás is tisztában van azzal, a tornász a legfontosabb. Az, aki minden este a másfél órás show-ban a színpadra lép. Aki miatt bejön a néző. Ezért minden nap azon fáradoznak, hogy a tornásznak minden adva legyen a tökéletes gyakorlata bemutatásához. Ők vannak a tornászért. Ehhez képest itthon ez pont fordítva van. Felnőtt korba érve azt éreztem, a magyar tornász nem más, mint egy kellék a szövetség fenntartásához.
