Az élsport miatt akadt egy kis törés az életemben. Nem is kicsi. Hatalmas és drasztikus. Teljesen kicsúszott a kezemből a fényesen induló sportkarrierem. Két év hányattatás után mostanra kezdem magam összeszedni.
Orosházán születtem, Szarvason kezdtem el kajakozni, de 14 évesen Győrbe költöztem. Egyedül egy albérletbe. A szélesebb közvélemény ebből a korszakomból ismerhet. Én vagyok az a 16 éves zöld hajú lány, aki 2015-ben a milánói olimpiai kvalifikációs kajak-kenu világbajnokságon, az akkor már 33 éves Janics Natasával párban K2-200 méteren ezüstérmet nyert.
Orosházától Szarvason át az első csalásig
Mindig is a maximalizmus vezérelt. Ha azt éreztem, hogy bármi egy picikét is elvesz a teljesítményemből – lehet akár emberi tényező vagy szakmai kérdés –, netán csak szimplán azt láttam, hogy másnál hatékonyabb munkát tudnék végezni, nem hezitáltam, váltottam. Ezért alig több mint egy évtizedes karrierem alatt szép számmal fogyasztottam az edzőket. Hivatalosan csak hárommal dolgoztam együtt, de ennél sokkal többen mérték a részidőimet a motorcsónakból. A szakma jellemzően értetlenül állt azelőtt, miért bánok úgy az edzőimmel, mint a fehérneművel. Cserélgettem őket, és az adott pillanatban mindegyik váltásnak akadt magyarázata. Számomra mindenképp.
Jogos a kérdés: honnan a bánatból tudná egy tinédzser kislány, milyen edző és edzésmunka a megfelelő neki? Gyerekként többnyire a szülő befolyásolja a folyamatokat, de előfordulhat olyan tehetség, aki gondolkodik és hamar ráérez, mi kell neki. Meggyőződéssel hittem, ebbe a kategóriába tartozom. Kényszeresen foglalkoztatott, hogyan, kinél lehetnék egyre jobb és jobb. Gyakran mondták, pont az a bajom, hogy túlgondolkodom a dolgokat – bár menet közben sosem éreztem azt, hogy túlzásokba estem volna.
Anyukám és apukám is sportolt. Anyu sprinterként atletizált, apa kezdetben kosarazott, majd ő is az atlétikára váltott. Nem lett belőlük professzionális sportoló, de életük részévé vált a mozgás, ahogy a közös szurkolás is a magyar sportsikerekért.
Apukám vállalkozó, állattenyésztéssel, libakeltetéssel, törzstartással és feldolgozással foglalkozik. Elismert szakembere a területnek. Mint minden földdel, állattal foglalkozó ember, a hét hét napján dolgozik. A libák folyamatosan gágognak, mindig enni kérnek, rendre akad munka körülöttük. A rutinfeladatok mellett jöhet betegség, egyéb probléma, ezért nincs hétvége sem. Rengeteget küzd. Talán tőle örököltem a maximalizmusomat. Kisgyerekként a rengeteg munka miatt alig láttam otthon, aztán amikor kajakozni kezdtem még kevesebbet.
Anyu cipőboltot vitt Orosházán. Amikor kilencévesen Szarvason, Bátor Györgynél elkezdtem kajakozni és délutánonként nap mint nap negyven kilométert autózott miattam oda-vissza, egy idő után jobbnak látta feladni az otthoni vállalkozást. Onnan kezdve lényegében 24 órában engem menedzselt. Azon túl, hogy hordott edzésekre, versenyekre, mindig mellettem állt. Figyelt edzés közben, kontrollálta az étkezésemet, ott segített, ahol tudott.
Nekem ez is célt adott. Megszállottan fel akartam építeni a sportpályafutásomat, bár talán túl hamar váltam tudatossá.
Tízévesen a nyári szünetben következőképpen nézett ki egy napom:
- anya reggel kilencre vitt Szarvasra edzeni,
- tízig kajakoztunk a vízen, utána tizenegyig kondiban erősítettünk,
- ebéd, majd a telepen felállított lakókocsiban pihenő következett,
- délután négytől-ötig újra edzés a vízen, majd futóedzés a pályán.
Előfordult, hogy az utolsó kör után a focisták locsoltak fel, mert már akkor is addig hajtottam magam, amíg bírtam szuflával. Vitt a hév. Szóltak többen is, hogy a kevesebb tán több lenne, de engem nem érdekelt. Imádtam, ez volt a hobbim, az életem, a mániám.
Egyszer próbáltam meg csalni az edzésen. Anya akkor is ott állt a szarvasi hídon és figyelte a munkát. Látta, amint a minikajakkal korábban fordulok meg a kijelöltnél. Nem szidott le, de hazafelé elbeszélgetett velem. „Ennek így nincs értelme. Nagy áldozatot hozunk mi is azzal, hogy nap mint nap 40 kilométernyit ingázunk. Ha mi vállaljuk, hogy edzésre hordunk, az a minimum, hogy te is mindent megteszel!” – mondta.
Teljesen korrekt kérés. Anyukám öt éven át hurcolászott. Nem tudott dolgozni mellettem – igencsak nagy áldozatot hozott.
A Zugedző
Alaphangon hiperaktív, mindig jókedvű, bohém, harsány gyerek benyomását keltettem. Nem egyszer kérdezték: „Te mindig nevetsz?” „Hát persze” – feleltem. Élveztem, amit csináltam, amire ráadásul soha senki sem kényszerített. Mindez boldogsággal töltött el.
Sokan nem képesek átérezni, miért viselkedtem így, miért edzettem kezdetektől megszállottan. Egyetlen, de nyomós oka van. Nem szokványosan kezdtem el a kajakozást. A szülő általában azért viszi el a túlmozgásos, eleven gyerekét sportolni, hogy lekösse az energiáját, hogy értelmesen, levegőn töltse el a tengernyi szabadidőt, netán alkati probléma miatt.
Kezdetben kézilabdáztam. Kicsit dundus, de erős csontú, izmos lányként mindig idősebbnek, fejlettebbnek tűntem a korosztályomnál, ezért feljebb játszottam egy évvel. Kilencévesen kezdtem el kajakozni, egyből tehetségesnek láttak. Amikor a gyereklánnyal szembejön Janics Natasa, azt mondja magában: „Olyan szeretnék lenni, mint ő.” Ha ezek után ismerős és ismeretlen edzőktől unos-untalan azt hallja: „Kicsi, olyan vagy, mint Janics Natasa, látom rajtad, előbb-utóbb bizony olimpiai bajnok leszel” – akkor azt hamar elhiszi, magáévá teszi, konkrét célként fogalmazza meg. És a családja is.
Izomzatilag korosztályomnál gyorsabban fejlődtem, amit apukámtól örököltem. Látva a hatalmas lelkesedésemet, egy idő után anyuék otthon is berendeztek egy konditermet. Tizenegy évesen már fekve nyomtam és bár ez korainak tűnhet, speciel e tekintetben utólag sem érzem azt, hogy kárt okoztam volna magamban.
Elkapott a gépszíj. Kajakozni annyit kajakoztam, mint a többiek, de utánaolvastam a dolgoknak és írtam magamnak kiegészítő edzéseket. Senki nem szólt rám, nem fogott vissza. Nem is tudott volna.
Előfordult, hogy reggel négykor felkeltem, kicsit edzettem, öttől hatig tanultam, délelőtt suli, majd jött az edzés, végül este ingázás haza, vacsora és alvás. Máskor, miután este hazaértünk és megvacsoráztam, tízkor még lementem az udvarra szökdelni egy kicsit. A fel nem darabolt tűzifából összegyűjtöttem egy párat, kiraktam az udvarra és azokon ugráltam, hogy erősödjön a lábam, meg sprinteket csináltam, hogy dinamikusabb legyek.
Gyuri bácsi hamar kiszúrta, hogy külön is edzek, mert ilyenkor fáradtabban mozogtam a szokottnál. Megkérdezte: „Tegnap zugedzettél?” Hímeztem, hámoztam, de látta rajtam, az előző esti húzódzkodás miatt fáradtabb a karom a kelleténél. Zabolázhatatlan voltam. Próbált féket rakni rám, de egy idő után rájött, hiába; nincs velem a nap 24 órájában, ezért nem képes gátat szabni nekem. Beletörődött.
Miközben én lettem a Zugedző, a korosztályomból kimagasló eredményeim azt támasztották alá, nincs ezzel probléma, jó úton járok.
Pánikroham, Győr
Nyolcadikban már magántanuló voltam. Akkoriban kaptam először pánikrohamokat. Egyik edzésen hirtelen légszomjam támadt, lefehéredtem. Ezek a tünetek idővel ismétlődtek. Egyszer, kétszer, többször. Később attól, hogy már megint nem kaptam levegőt, még jobban pánikoltam. Jött a bőgés, taknyom-nyálam egybefolyt. Egyszer bevittek a kórházba is, mert azt hitték, szívinfarktust kaptam.
Gyuri bácsi, pedagógus ember lévén, próbált segíteni, de nem talált megoldást a problémámra. Csak anyu tudott megnyugtatni. Hogy mitől kaptam pánikrohamokat? Utólag azt mondom, alighanem a magam által kreált folytonos kényszertől, hogy mindig többet akartam teljesíteni, mint amit előírtak számomra. Egy idő után már túl nagy teherré vált az egész. De nem tudtam megváltozni.
Győrbe igazoltam. Direkt a kajak miatt, ami ilyen fiatalon, ebben a sportágban nem annyira szokványos. Pláne, hogy a szarvasi Holt-Kőrösön kiváló feltételekkel, remek műhelyben lehetett edzeni. (Az idei augusztusi világbajnokságon öt Szarvasról származó és jelenleg is szarvasi versenyző indult – a szerk.).
Fazekas Tibor lett az edzőm, aki felajánlotta, hogy lakhatok a telepen, de az nyilván nem egy összkomfort. Hogy ne hátráltasson a puritánabb szállás, a szüleim béreltek számomra egy lakást. Pontosan emlékszem a dátumra, 2012. október 1-jén, a tizennegyedik születésnapom előtt tíz nappal költöztem be az albérletbe. Egyedül.
Hogy miért kellett háromszáz kilométerrel odébb költöznöm? Amikor jönnek az eredmények, onnan már nem szeretnél lejjebb csúszni, alább adni. Anyu mindig arra tanított, senki nincs odabetonozva a dobogó legfelső fokára. Küzdeni kell azért, hogy ottmaradjál.
De mielőtt bárki anyámékra sütné a bélyeget, nem kívülről jövő kényszer miatt váltottam. Teljesen egyedül döntöttem így. Szüleim maximum megadtak mindent, amit kértem tőlük. Anyukám öt éven át mindent a fenekem alá tett. Miközben megszállottan kajakoztam, mosott rám, etetett, itatott, mindig ott volt mellettem. Győrben is ott segített, ahol tudott, az első időszakban hétvégente napokra előre összekészítette a kiporciózott kaját.
Tény, akadtak nagyon nehéz időszakaim, főleg az elején.
Barátaim sem nagyon akadtak, mivel fiatalabb ellenfélként érkeztem oda, ahol a távomon két idősebb helyi lány figyelte minden rezdülésemet, egyiknek még a barátja is ott kajakozott. Szarvasi üdvöskéből feltörekvő rivális lettem, aki nem nagyon örvendett népszerűségnek. Mondjuk, a helyükben én sem örültem volna.
2016 – az első nagy pofon
Ez az állapot újabb előrefelé menekülést kapcsolt be nálam. Tizenöt évesen előfordult, hogy megnyertem egy versenyt, de amikor szálltam ki a hajóból és a többiek jöttek hozzám gratulálni, legnagyobb meglepetésükre azt látták rajtam, lógatom az orrom és azt hajtogatom:
„Micsoda egy szar pálya volt.”
„De hát nyertél, nem?” – kérdezték.
„Az engem nem annyira érdekel” – válaszoltam.
Mondhatni megszállott életet éltem. Lenyomtam a napi két edzést, hazamentem az üres lakásba, majd jobb híján leugrottam a sarki konditerembe, ahol lenyomtam még egy komplett CrossFit-edzést. Kiváló társaságba kerültem, remek emberek között lehettem, de tudom, ez az újabb zugedzés nem annyira normális.
Ekkor kezdődött életem azon része, amit utólag én sem nevezek egészségesnek. Már anyuék sem tudtak hatni rám. A 300 kilométeres távolság ugyan okostelefonnal áthidalhatónak tűnik, de az pótolhatatlan, hogy az, akiről tudod, hogy feltétel nélkül szeret, nem képes testközelből tükröt tartani az egyre növekvő önfejűségednek.
Pánikrohamaim ugyan továbbra is előfordultak, de az eredményeimen egyáltalán nem látszott a túledzettség, vagy hogy bármit rosszul csinálnék. Sőt. Csak jöttek, csak jöttek a győzelmek. 2015 júliusában két ifi világbajnoki cím K1-200 és K1-500 méteren, majd egy hónappal később Milánó, ahol életem első felnőtt vb-jén a nálam pont kétszer idősebb Janics Natasával másodikok lettünk K2-200 méteren.
Előtte ültünk össze spontán módon, és siker ide-oda, a vb után mégsem edzettem vele tovább. Ezt a sajtó úgy tálalta, hogy biztos Natasa futam utáni ordítozása miatt, de ez baromság. Nati forrófejű nő, aki épp úgy minden körülmények között győzni akar, mint én.
A szétválásunk oka sokkal prózaibb. A férjével edzett, oda utaztak már akkor is, ahova a hitvesét a munkája szólította. Én meg Győrben edzettem, ahol felajánlottak egy kecsegtető lehetőséget. Az őszi alapozás kezdetekor azt javasolták: „Adunk melléd egy kiváló edzőt és biztosítjuk a feltételeket az olimpiai felkészülésre. Tavasszal kiküldünk Amerikába két hónapra Fazekas Krisztihez (2010 óta USA-ban él, de a mai napig győri színekben versenyez – a szerk.) – és férjéhez, Rami Zurhoz.”
Úgy döntöttem, hogy 16 évesen nem az az életem, hogy várok Natasára és a közös edzés érdekében követem, amerre jár. Inkább maradtam a fenekemen és elfogadtam a győri programot. Ekkor kerültem Kadler Viktorhoz. Még a külön kérésemet is teljesítették, hogy ne legyünk sokan a körém épített csoportban, főleg ne komoly ellenfelek vegyenek körül. A most már maratonozó Czéllai-Vörös Zsófiával és egy fiatalabb lánnyal edzettem együtt. Több edzőpartnert nem akartam, mert ismerve magamat, nehezen toleráltam volna. Mint mindig, ezúttal is eléggé határozottan és megingathatatlanul ragaszkodtam az elképeléseimhez.
Az amerikai edzőtábor után remek formába kerültem. Robbantam. Elhatároztam, hogy K1-200 méteren indulok a 2016-os olimpiai válogatón. Csak erre készültem, hónapokon át erre hegyeztem magam, de annyira, hogy például az első olimpiai válogató előtti szolnoki edzőtáborból a pihenőnapon nemhogy moziba, még haza sem mentem a 40 percre lévő Orosházára, annyira rettegtem, hogy az utazástól elfáradok.
Aztán a válogató előtt két nappal odajött hozzám az egyesület vezetője és azt mondta: „Luca, indulj el 500-on is.” Az 500 a 200 előtt lett volna, féltem, ha rám erőltetik, nem tudok nyerni a fő számomban. Ezen annyira bestresszeltem, hogy valósággal sokkot kaptam, behisztiztem. Bezárkóztam a szobámba és azt mondtam magamban, ez az utolsó versenyem, én ezt nem csinálom tovább. Mindezt látva az egyesületi vezető inkább visszakozott: „Figyelj Luca, már be vagy nevezve, csináld meg, ahogy akarod, rád bízom hogyan, mennyit adsz ki magadból.” Ez azt jelentette, ha ki akarok esni, essek ki nyugodtan. Ki is hullajtottam magam az előfutamból, holott előtte sosem fordult elő velem ilyen.
Életem legnagyobb baklövése volt. Amikor kiszálltam a hajóból Viktor annyit mondott: „Most vagy extra pályát mész 200-on, vagy nagyon szart.” A második jött be, mert természetesen túlizgultam a futamomat, förtelmes pályát mentem. Kieveztem a partra, kiszálltam a hajóból, és miközben kiemeltem a vízből oda akart hozzám jönni, én meg csak felemelt kézzel jeleztem, most ne.
A második válogatón elindultam 500-on és harmadik lettem. Ha az első válogatón nem engedem el ezt a távot és ott is dobogón végzek, alighanem beülhettem volna a riói négyesbe. Ugyanis a gyakorlat szerint 500-on a válogató legjobb négy kajakosát szokták összeültetni, hacsak nem lóg ki valaki nagyon a csapásszáma, a stílusa miatt. Így is reménykedtem, mert tudta mindenki, hogy jó vagyok, és korábban a 200 miatt direkt engedtem el az 500-at, de persze esélyt sem kaptam. Akkor is igazságtalannak tartottam, és a mai napig nagy tüske bennem.
A sport sötét oldala
Az olimpiai válogató kudarca újra pánikrohamokat váltott ki belőlem, aludni sem tudtam éjszakánként, mert azt álmodtam, hogy agyonvernek, megfojtanak, megölnek. Étkezési zavaraim is támadtak, hánytattam magam. Persze erről nem beszéltem, mert a versenyző kifelé nem mutatkozhat gyengének, ezért nem vallja be, ha problémája van. Hiába éltem rémálmok közt, én sem mutattam a nehézségeimet. Mindig a boldogságot vetítettem, „jó az edzés, jól megyek”, hiszen azon túl, hogy ez az életem, erre tettem fel mindent, ebből is éltem. Ördögi kör ez.
Nem hazudtoltam meg önmagam, elkezdtem még többet edzeni. Olykor az eredeti adag dupláját. Kizsigereltem magam, szegény Viktor nem tudott mit kezdeni velem. Ma már visszagondolva teljesen bekattantam; kevesebbet ettem, hogy leszálkásodjak, hánytattam magam. Edzések után, ha nem úgy ment, ahogy elvártam magamtól, olykor titokban, máskor nyilvánosan is bőgtem. Mind fizikailag, mind pedig idegileg egyre mélyebbre ástam magam.
Már nem az élvezet vezérelt, hanem a kényszer. A „ha nem dolgozom eleget, nem lesz eredménye” szorongása nőttön-nőtt bennem, és igazából ez volt az, ami a hátrányomra vált.
Mindezek ellenére annyira kitartott a formám, hogy miközben a többiek Rióba utaztak és olimpiai bajnokok lettek négyesben, én Minszkben az ifjúsági vb-n nyertem három aranyat.
Ezzel és a 2016 márciusában Barcelonában átvett világ legjobb juniorkorú kajakosának járó World Paddle Award-díjjal a tarsolyomban is kudarcként éltem meg az évet. Újra a váltás mellett döntöttem. Három győri év után 2016 végén átigazoltam a Honvédba. Eleinte prímán mentek az edzések Csipes Ferivel. Aztán következő tavasszal beütött a krach: lesérültem.
Nem klasszikusan, például úgy, hogy fekve nyomás közben rád esik a súly, mert elszakadt az izmod, vagy egyéb trauma ér, hanem titokzatos módon. Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy a vállövem zsibbad és fáj. De elviselhetetlenül. Sportolóknál gyakran előfordul, hogy a legmélyebb álmukból a fáradtságtól, a kalciumhiánytól fájdalmas izomgörcsre riadnak, de annak reggelre nyoma sincs, márpedig ez nem múlt el. Arra gondoltam, valamelyik izmom beállt, összeugrott a lapockám környékén – ez amolyan kajakos probléma, amit simán ki lehet masszírozni. Még Natasa mutatott be egy remek szegedi masszőrnek, elmentem hozzá. Elkezdett kezelni, majd megjegyezte: „Olyan fura a hátad, mert nem egy-két, hanem valamennyi izmod be van feszülve, túl nagy tónusban van.”
Ettől még elutaztam az edzőtáborba Spanyolországba, ahol odáig romlott az állapotom, hogy az első edzések egyikén már nem tudtam abba a szemmagasságba emelni a karomat, ahol kajakozás közben vinni kell a lapátot tartó kezet.
Feri folyamatosan szólt, hogy magasabbra, magasabbra, de egyszerűen nem ment. Nem értettem, mi lehet a gond, mert fájdalmat nem éreztem. Odajött mellém a csónakkal és megkérdezte: mi a baj. „Simítsd már végig a hátamat, mert olyan fura” – kértem. Csak a döbbent arcára és a mondatára emlékszem: „Ú, szállj ki azonnal a kajakból!” – kiáltott rám. Fogta a hajómat, felvitte helyettem, a többi edző nem értette, mi történt.
Jöttek a jó tanácsok, hogy biztos kiugrott, helyre kell rántani, de senki sem tudott megoldást találni, ezért idő előtt hazajöttem az edzőtáborból.
Itthon több vizsgálaton átestem, mondtak mindent, még azt is, hogy sclerosis multiplexem van. Végül a Semmelweis Egyetemen kötöttem ki, ahol diagnosztizálták a problémát: Parsonage-Turner szindrómám van, aminek a pontos kialakulási okát nehezen tudják meghatározni az orvosok. A lényeg, ez egy ideg károsodásával járó gyulladásos betegség. Azt mondták, minimum fél évet kell kihagynom.
Ettől összeomlottam. Arra készültem, hogy 2017 lesz az az esztendő, amely meghozza az igazi áttörést a felnőtt mezőnyben, mert ez lett volna a következő lépcsőfok az olimpiai álmom megvalósításához. Egyszerre szertefoszlott minden.
Újrakezdés és doppingvád
Az nem gond, ha céltudatosan nevelünk egy gyereket. Végtére is tudnia kell, hogy mit akar, ne csak úgy legyen a világban. A sok biztatás, dicséret hatására anyuék is komolyan gondolkodtak a kajakról, céltudatosan neveltek, nem pedig úgy, hogy „csinálgasd kislányom, de nem kell erőlködni, csak érezd jól magad”.
De aki a penge élén táncol, az nagyon könnyen átesik a másik oldalra. A hosszútávú cél elérése érdekében folyamatosan túlfeszített állapotban éltem, edzettem, versenyeztem. A magam által túlzottan korán és túlzottan magasra tett mércének próbáltam megfelelni. Ez a fajta maximalizmusom összeadódott azzal, hogy lényegében mindig mindent túlstresszelek.
Az sem segített, hogy szakmailag mindig többet akartam. Vagy legalábbis azt hittem, hogy máshol, mástól többet kapok. Így utólag persze látom, a többnek tűnő, olykor semmivel sem több.
Amikor kikerültem a sportból, depressziós is lettem. Ezen nem csodálkozom, bárki, akinek kettétörik az álma, elveszti a munkáját, amiben hitt, szeretett, az nagy valószínűséggel hasonló utat jár be.
A szüleim is nehezen élték meg, ők is összetörtek. Bennük, ahogy bennem is dúlt a tehetetlen düh. Sem ők, sem más nem tudta, ki vagy mi miatt, miért történt mindez velem. Egy ideig a sorsot okolták, de az nem elég kézzelfogható, ezért hamar egy-egy edzés, edző lett a hibás. Keresték az okot. Borzalmas lehetett nekik feldolgozni, hogy a gyerekük, akit alaphangon életvidám, pozitív embernek neveltek és ismertek, egyik pillanatról a másikra képes elfehéredni, dührohamot kapni, idegroncs lesz.
Anya gyakran megkérdezte, miért taszítok el mindent és mindenkit, aki segíteni akar nekem. Merthogy nem engedtem közel senkit magamhoz, nem kértem segítséget.
Tulajdonképpen egy buddhista lelki segítőnek köszönhettem, hogy újra talpra álltam. Nem csinált mást, csak beszélgetett velem. Sokat segített az események feldolgozásában, ami felszabadított. Arra jutottunk, hogy nekem a sport az életem. Ezért mentem fitneszezni, ami nem tartott sokáig, ellenben iszonyatosan hasznosnak bizonyult.
A hátam eközben folyamatosan javult, ami felcsillantotta a mélyen belül lappangó reményt, hogy újra kajakba ülhetek. Úgy éreztem, a restart gomb megnyomásához környezetváltozásra van szükségem, ezért kimentem a barátaimhoz Toulouse-ba. Biztatóan indult a visszatérés, élveztem az evezést. Két hónap után hazajöttem.
November közepén Simon Miklósnál jelentkeztem edzésre, de egy hónap után a lapockámnál újra kidudorodott valami. Ismét ideggyulladást kaptam, ugyanott, ahol korábban, és a jobb karomba is kisugárzott már. Ha bármi hozzáért a kezemhez olyan szintű fájdalmat okozott, mintha belevágtak volna egy kést. Két hét múlva már a bal oldalam is fájt. Azt mondta az orvos, ilyen kiterjedt Parsonage-Turner szindróma esettel még nem találkozott.
Eközben a zuhanyhíradóból visszajutott a fülembe, hogy egyesek azt terjesztették rólam, semmi bajom, csak túlnyomtam a doppingot, ezért sérültem le, majd ezért tűntem el. Mondjuk, nem tudom mire gondoltak, hiszen milliószor ellenőriztek és mindig negatív mintát adtam, de többször, vadidegen emberektől is visszahallottam ezt a képtelen sztorit. Ez zavar és felháborít, mert az életem munkáját sározzák be ezzel, amibe mindent beleadtam, sikerült, ahogy sikerült.
Béke. Béke?
Egy ideig kerestem a válaszokat a miértekre, de nem találtam meg. Egy ideig haragudtam mindenkire, de most már lehiggadtam. Talán akkor sikerül végképp megbékélnem, ha stabil élettel, munkával rendelkező, legfőképp boldog ember leszek.
Húztam egy vonalat. Elég volt. A kajakot olyan szinten elengedtem, hogy nyáron még a szegedi világbajnokságra sem mentem ki. Úgy érzem, készen állok arra, hogy továbblépjek. Biztos még évek kellenek hozzá, de sikerülni fog. Huszonegy éves vagyok, még most sem késtem le semmiről. Csak irányt módosítottam.
Jelenleg Angliában tartózkodom. Gyerekre vigyázok, mellette nyelvet tanulok és fitnesz instruktor–személyi edző képzésen veszek részt Londonban. Mindig is szerettem volna továbbtanulni, felsőfokú nyelvvizsga a cél, ami után a jogra szeretnék jelentkezni.
Ami fontos, semmit sem bántam meg. Van, amire büszkén tekinthetek vissza, még ha az álmomat nem is értem el. De ha lesz gyerekem, nagyon óvatosan kezelem majd ezt a kérdést. Elgondolkodom azon, mit, hol és milyen szinten sportoljon. Számos tanulságot szolgáltatott a pályafutásom. Nekem legfőképp azt: a sportot fanatikusan lehet szeretni, amiből rohadt módon pofára lehet esni. Tanuljatok belőlem!
Kiemelt kép: Sopronyi Gyula / 24.hu
