Tizedik éve, 2007 óta látogat el minden évben az NFL, a világ legrangosabb és legjobb amerikai futball-bajnoksága az angol fővárosba, Londonba. Az extra utazás miatt a legtöbb csapat – ha bevallja, ha nem – a háta közepére sem kívánja ezeket a meccseket, de nekünk, európai fanatikusoknak ez szimpla lárifári. Ha már így alakult, és jönniük kell, akkor igenis tessék mindent beleadni; tessék elhozni nekünk azt az Amerikát, amelyet Hollywood minden egyes nap lenyom a torkunkon: kérjük a showt, a körítést, a hájpot, a hamburgert, a bagelt, a világos Bud-sört, na meg persze a focit. Nagy a-val, nagy f-fel.
Idén négyszer hozza el az NFL Európába azt a néhány órányi amerikai életérzést, amiért többen évekig gyűjtenek a malacperselyben. Megéri elrakni az aprót a vásárlások után, higgye el mindenki. Ha csak egy picit megtapasztalhatjuk, milyen az amerikai sportélmény; ha csak pár percre elengedhetjük magunkat két hamburger, na meg néhány pohár sör között, már megérte. Független az eredménytől, független bármitől.
London és a színek
London fantasztikus, pezsgő város. Kevés élhetőbb, kevés izgalmasabb hely van Európában. A történelme lehengerlő, építészete egyedi, stílusa utánozhatatlan. Mindig van a Buckingham-palota és a Piccadilly Circus árnyékában mit felfedezni. Legyen szó elfeledett, elhagyatott utcákról, sikátorokról, ismeretlen, különleges pubokról.
A várost hatalmas, zöld területek, parkok, játszóterek (is) jellemzik. A brit kultúra, a brit pompa körülveszi az embert, sajnos vagy nem sajnos, zongorázni lehet a nyugati szimbólum London, és a ma már csak közép-keleti szinten jelentős Budapest közötti különbséget. Értem itt a tömegközlekedéstől kezdve az utcaképen át az emberek mentalitásáig.
Nem volt ez máshogy az NFL-meccset megelőző napokban sem. Hamar feltűnt, hogy magyarok vannak körülöttünk a metrón, a buszon, és általában a közelgő sporteseményről beszélgetnek. Sokan szurkolói sapkában szálltak fel a 94-es buszra, akadtak akik sálat viseltek a metrón, de tényleg, az amerikai futball-fanatikusok egyszerűen bevették a várost, annak utcáit, pubjait, ellátóhelyeit.
Legnagyobb szerencsénkre teljesen véletlenül belebotlottunk az Arizona Cardinals-szurkolók londoni székhelyébe a meccset megelőző szombat este. Piros pólós, sapkás, pulóveres emberek egymást túlkiabálva vitatták meg az elmúlt szezonokat, vagy az edzők és a játékosok jelenlegi teljesítményét. Színes társaság, ki-ki a maga vérmérséklete szerint kérte a negyedik pint sörét, vagy tolakodott a mellékhelyiséghez vezető sorban. Mégis, minden rendben zajlott. Pedig aztán nem ahhoz szoktunk, hogy egy-egy kocsmában megférjenek egymással a rivális csapatok szurkolói. Főleg, ha már nem az első szíverősítőt isszák.
Miközben jártuk a várost, azt is észrevettük, hogy nem csak a két csapat – Arizona Cardinals és Los Angeles Rams – szurkolói, hanem a legkülönbözőbb csapatok fanatikusai is meg-megjelennek. Kevés olyan franchise-t tudnék felsorolni, akitől nem láttunk relikviát a turistalátványosságok közelében, és ebben tényleg ez a szép. Senki nem szólt meg senkit, inkább pusztán egymásra kacsintottunk, vagy csak elismerően bólintottunk.
A közeg heterogén, de ez így van rendjén, tudtuk, végtére is egy alomból származunk. Mindannyian őrült NFL-szurkolók vagyunk.
Egy csipetnyi Amerika a rögbi őshazájában
A meccsnap akkor is izgalommal tölti el a mezei szurkolót, ha otthon, a tévék elől követi a ligát és a kedvenc csapatát. Ez az érzés, a bizsergés csak hatványozottan igaz, amikor az ember készülődik élete első, helyszínről követett mérkőzésére. A jegyek megvannak, a mez, hideg van, basszus, a kapucnis pulóveren, sör a kézben, indulás.
Ahogy egyre közelebb értünk a London külvárosában található, amúgy a rögbi egyik kultikus otthonához, a Twickenham Stadionhoz, értelemszerűen egyre több szurkolóval futunk össze a buszon. Voltam már focimeccsen életemben, itthon és külföldön is, de ez teljesen más érzés.
A stadion bejáratánál már torlódtak az emberek, nem volt idő ilyesmire. Én már csak a sajátjaimat, a Cardinals-szurkolókat figyeltem. Sajnos, saját hibámból kifolyólag lemaradtunk a magyar Cardinals-fanok összejöveteléről – volt ilyen! -, pedig lett volna miről beszélgetnünk, annyi szent.
A stadiont övező terek megteltek. Nem is kicsit, mozdulni is alig lehetett. Óriási sorok voltak mindenhol: minden boltban, minden büfénél, sörözőnél, de sebaj, közben lehetett az NFL-ről, a játékról, a soron következő meccsekről, Super Bowlokról beszélni.
A hamburger olyan volt, mint a filmekben; ízletes, nagy és extrán zsíros. A sör olyan lágy volt, mint a reklámokban. Nem vizes, ne keverjük össze, hanem lágy, selymes. Finom, na. Az amerikai zászló éppúgy lobogott a nagy szélben, mint a legjobb Bruce Willis, világmegmentős filmek végén. A közönséget szórakoztató emberek pontosan azt tették, amit a tévében látunk: szórakoztattak. Nem voltak idegesítőek, próbálták megmozgatni az egészen máshoz szokott európaiakat. Néha sikerült, néha nem, nézzék el nekünk, máshogy szocializálódtunk.
A szünetekben együtt táncolt a Rams-szurkoló idős pár és a meccset végigbeszélő, a háttámlánkba néha térddel beleálló, Cowboys-szurkoló lányhad. A zene, a show, a látvány, a hangtechnika – egy szóval minden – azt az érzetet keltette, hogy tényleg megkaptuk azt, amiért kimentünk.
Ja, el is felejtettem, a Cardinals megsemmisítő, 33-0-ás vereséget szenvedett. Megfordítva, a Rams 33-0-ás kiütéses győzelmet aratott. De senkit sem érdekelt az eredmény. Sokkal fontosabb, hogy sikerült néhány órára megismerni, milyen egy sokszínű európai város, amikor szórakoztatásról van szó. Ahol nem kell egymástól félni, ahol nincs megosztás, csak a közös cél, a játékszeretet.
