Sport

Classic Bercy, Rest in Peace!

Eltelt három nap, lejátszottak 32 meccset a teniszezők párizsi mesterversenyén. Ennyi elegendő ahhoz, hogy mérleget vonjunk, jó döntés volt-e a pálya jelentős lassítása.

A BNP Paribas Masters egyik legjellemzőbb tulajdonsága az elmúlt évtizedekben a gyorsasága volt. Gondolok itt a 1986–2006 közötti villámgyors szőnyegborításra, vagy a tavaly közepesről hipersebesre módosított keménypályára (45-ös pace rating manapság mindenképpen annak számít).

A tavalyi torna pedig meg is hálálta a különleges bánásmódot, hiszen a novemberi hidegben is forró hangulatú, felejthetetlen mérkőzéseket nézhettünk. Emlékezzünk csak a párosspecialista röptekirály, Michael Llodra nagy menetélésre, vagy a párizsi közönségkedvenc, Gael Monfils döntőjére, és első győzelmére Roger Federer felett.

Idén a szervezők mégis engedtek a világszerte uralkodó trendnek, lelassították a pályát. Méghozzá már-már játszhatatlanul lassúra. Andy Roddick és Andy Murray panaszkodott is, Jo-Wilfried Tsonga szerint részben az új labdák miatt lassult a játék a Bercyben, Roger Federer beletörődött, sőt, nem zavarja az új helyzet, de minket, nézőket picit talán bánthat a változás.

Párizs volt ugyanis az utolsó helyszín, amely valami egyedit, valami nem uniformizáltat tudott kínálni az elmúlt években. Egyfajta jutalomjáték volt ez a hét azok számára, akik Pete Sampras és Goran Ivanisevic játékán nőttek fel, és nem utolsósorban komoly lehetőség azoknak a játékosoknak, akik nem jutottak ki a szezonzáró világbajnokságra, olyanoknak, akiknek egyébként, egy átlagos ATP-eseményen nem sok rivaldafény jut.

Az egyik legdrámaibb finálé a Paris Masters történetében, a villámgyors szőnyegen:

Ám az extrém lassítás mindennek véget vetett. Ha így marad, nem lesz több meglepetésgyőztes/oddsgyilkos, aki élete nagy hetét maga mögött tudva, felülhet egy Masters-verseny trónjára. Ez tisztán látszik a szerdai nap történéseiből. Kaptunk tizenkét darab taktikus, alapvonali-maszatolós, tükörsima kétszettest, pedig előzetesen nagyon pikánsnak tűnt a program. Meggyőződésem, hogy a tavalyi borításon lett is volna parádé.

Nem, nem azt mondom, hogy rossz irányba megy a profi tenisz. Erről szó sincs, hiszen egyszerre négy csodálatos játékos csúcsteljesítményét figyelhetjük hétről-hétre, korábban elképzelhetetlen maratoni csaták formájában. Korábban ilyesmire inkább csak salakon lehetőség, de mára már, kis túlzással az összes pálya salak. Olyannyira elterjedt az ATP World Touron a felületek lassítása, hogy a szerva-röptéseknek semmi babér nem terem. Például a stílus tradícionális bástyája, Wimbledon is alapvonali ütközetek állandó színhelyévé vált.

Látva az elmúlt évek londoni, füves pályás tornáit, ebbe is belenyugodtam, kárpótlásul kaptunk grandiózus párharcot szép számmal az All England Club gyepén. Azon viszont nem tudok túllépni, hogy a tenisz legnagyobb szépsége, a változatosság lassan teljesen odavész. Régen teljesen más játékot, más technikát, más felfogást igényelt a salak, a kemény és a füves borítás. Mindegyik szerethető volt valamiért. Ez viszont mára a múlté. Minden tornán ugyanazok a nevek vannak ott a végén, ez is részben azt jelzi, hogy mennyire egységessé változtatták a körülményeket mindenütt.

Összességében ezzel sincs baj, mert a közönség általában a sztárokra kíváncsi, de legalább néhány helyszínt meghagyhatnának azoknak a nézőknek és játékosoknak, akik a gyors támadóteniszt kedvelik/részesítik előnyben. Mert ez nem csupán a publikummal szemben igazságtalan, sőt, nem is velük szemben igazságtalan elsősorban, hanem azokkal a teniszezőkkel szemben, akiknek a kezében annyi van, mint mondjuk Michael Llodráéban, Nicolas Mahut-ében, Feliciano Lopezében, és még sorolhatnánk.

Persze, tisztában kell lennünk azzal is, hogy nem csupán a borítások lassítása áll ennek hátterében. A bivalyerős ütők, a kétkezes fonák térnyerése, az új labdák mind-mind hozzájárultak a változáshoz, és a Párizs Masters sem csak a gyorsasága miatt volt az “egyhetes hősök” legkedveltebb állomása a Touron, hanem azért is, mert az ászok eddigre már gyakran kimerültek, lesérültek, motivációjukat vesztették az iszonyú hosszú és zsúfolt versenynaptár miatt.

Épp ezért, no meg azért, mert jövőre már nem lesz a BNP Paribas Masters és a vb között majdnem egy hét szünet (emiatt mégtöbb visszalépés várható az elitből), talán érdemes lenne fontolóra vennie a Francia Teniszszövetségnek, hogy visszatér a gyökereihez, mert a híres párizsi publikum és a klasszikus támadóteniszt kedvelők szűk, de méltatlanul elfeledett tábora, megérdemli azt a fergeteges és egyedülálló teniszélményt a Bercyből, amihez hozzászokhattunk az elmúlt időszakban. Legalább ezt az egy hetet kérjük vissza!

Markovics Norbert

A Párizs Masters hőskorának egyéni győztesei (1986-2010)
1986. Boris Becker
1987. Tim Mayotte
1988. Amos Mansdorf
1989. Boris Becker
1990. Stefan Edberg
1991. Guy Forget
1992. Boris Becker
1993. Goran Ivanisevic
1994. Andre Agassi
1995. Pete Sampras
1996. Thomas Enqvist
1997. Pete Sampras
1998. Greg Rusedski
1999. Andre Agassi
2000. Marat Safin
2001. Sebastien Grosjean
2002. Marat Safin
2003. Tim Henman
2004. Marat Safin
2005. Tomas Berdych
2006. Nikolay Davydenko
2007. David Nalbandian
2008. Jo-Wilfried Tsonga
2009. Novak Djokovic
2010. Robin Söderling
A miniszterelnök-helyettes azt mondta, belátják, hogy a költségvetési vétó a szándékaikkal ellentétesen mind Lengyelországnak, mind az EU többi országának anyagilag is kárt okozna és ezt nem szeretnék.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.