Velem mindig történik valami. A nagypapám azt mondta, olyan vagyok, mint abban a bizonyos múlt századi regényben Cilike, a legkisebb történéseket is intenzíven élem meg. Nagy áldás ez, legalábbis én annak élem meg, mert így sosem unatkozom.
Persze akad, amit néha eléggé unok. Ott van például az az eget rengető marhaság, hogy a kütyük és az elektronika könnyebbé teszik az életet. Már akiét és már amikor. Mert én elég rendesen képes vagyok elveszni a gépekben, rövidítésekben, gombokban, üzenetekben, kódokban. Megnyugtató, hogy azt látom, más is így van ezzel.
Egy beteg kisgyerek meggyógyítása – idén negyven éve csinálom – elég jó hatásfokkal működik, de az internet rejtelmei bizony gyakran zavarba ejtenek.
De nézzünk egy konkrét történetet.
Állok a sorban, hogy fizethessek, és nagyon modernnek érzem magam, mivel kártyát használnék, miként az előttem lévő fiatalember is. Szóval várok a soromra, közben ezerfelé cikáznak a gondolataim, amikor is hangzavarra riadok. Fiatalemberünk ugyanis elfelejtette és nyilván ennek kapcsán rosszul ütötte be a PIN-kódját. Nem is egyszer, viszont egy fillér készpénz sincs nála és nem tudja kifizetni és elvinni, amit összeválogatott.
Megértem, nem könnyű minden egyes kódot megjegyezni, és aztán ráadásul még össze sem keverni.
És akkor eszembe jutnak a velem történtek.
Az első találkozásom a PIN-kóddal külföldön esett meg, és elég rendesen megszívtam. Látogatóban jártam a szüleim barátainál. Egyik este azt mondja édesapám barátja:
Gyere, Anduka, elmegyünk a falhoz játszani, szerzünk pénzt és utána beülünk valahová vacsorázni.
Természetes viccelt, de én képes vagyok mindent szó szerint, komolyan venni. A „fal” nála bankjegyautomatát jelentett, de olyat én korábban sose láttam.
Szóval megyünk a falhoz, ott bedug egy kártyát, beüt néhány számot, és dől a lé. Én meg nézek elkerekedő szemmel, és persze hogy én is szeretnék nyerni, kipróbálni, sikerül-e. Artúr bácsi számára ekkor válik világossá, hogy fogalmam sincs a pénzfelvételnek erről a módjáról, de benne van a játékban, és igen jól mulat, hogy nem sikerül „nyernem”.
Hozzátartozik a történethez az Apuval közös fiatalkori múltjuk, mely során kártyacsatákban gyakran nyerték el egymás pénzét. S mivel Apu többször bizonyult ügyesebbnek, szerencsésebbnek, a mondat így szólt, mielőtt elmagyarázta az ATM lényegét:
Látod nem minden Gyarmati képes nyerni ellenem!
Pár évvel később minket, kelet-európaiakat is elért a változás, lettek kártyák, PIN-kódok, bőröndlezárások kóddal, majd ilyen-olyan belépésre jogosító jelszavak.
A légy pragmatikus és tedd egyszerűbbé a dolgaidat elv alapján az én összes kódom életem legboldogabb és sosem felejthető dátuma, a fiam születésének időpontja. Majd szétvet a büszkeség, milyen ügyesen megoldottam a nem fogom elfelejteni kérdést, igaz, örömöm nem tart sokáig.
Néhány nap múlva ugyanis azt hallom a rádióban egy okoskától, hogy sose tégy a kártyád mellé papírt a kódoddal (nem jutna eszembe) és a kód ne legyen se a saját, se a gyereked születési éve. Puff neki, akkor változtatni kell.
Hamar megtalálom a megoldást. Van még valami, amit egészen biztosan akkor is tudni fogok, ha már a nevemmel is nehézségeim támadnak: Hurrá, másodszor is zseninek minősítem magam, és minden kódot szépen átállítok.
Eltelik néhány nap, épp elfogy a gyufám, ami elég nagy gond, ugyanis még javában a dohányzó korszakomat élem. Jövök ki egy kis betegtől valamelyik hetedik kerületi házból, rágyújtanék, de nincs mivel. Viszont ott egy kocsma. Betérek. Estére jár, tele az ivó, és bár sose tettem be ide a lábam, akad ismerős. Illetve jó páran tudják, ki vagyok, ami nem csoda, hiszen gyógyítom a gyereküket vagy az unokájukat.
„Csók Doktornő – hangzik a kedves üdvözlet –, mire hívhatom meg?”
Bajban vagyok, megsérteni sem akarom az illetőt, inni viszont egészen biztosan nem fogok.
„Köszönöm, semmire, kocsival vagyok, csak gyufáért ugrottam be.”
Már nyújtja is felém az öngyújtóját:
„Önnek ajándékoznám, mert egy-három-hetvenhárom” – ezt mondja, közben szélesen elmosolyodik.
És megkapom a kegyelemdöfést: „Mi itt mindannyian fejből tudjuk!”
A többiek a pultnál lelkesen bólogatnak.
Tapintható az engem körülvevők szeretete. Nagy érzés, hálás vagyok érte, büszke is kicsit.
Persze másnap új kódot vagyok kénytelen kitalálni.
