Belföld vélemény

Orbán örül minden eldobott füstbombának

A kormány éhezi és szomjazza a balhét, mert szeretne szükségállapotot bevezetni. Tüntess erőszakmentesen!

Már rég nem az úgynevezett rabszolgatörvényről van szó, hanem az általános elégedetlenségről és haragról. Hiszen, ne felejtsük el, Orbán Viktor szűk hárommillió magyar miniszterelnöke (cirka ennyi híve van). A kormány a másik hétmilliót nem képviseli, csak meglopja és megalázza. Arra költi mindannyiunk pénzét, hogy felépítse a Potemkin-országot, ahol a csillogó díszletek mögül bizony kilátszik a nyomor. Arra lopja el a pénzünket, hogy a dicsőségét zengő állami médiabirodalmat, meg a legitimációját erősítő államgépezetet működtesse.

A nem-fideszes milliók pedig napi szinten élik meg, hogy a kormány hülyének nézi, másodrendű állampolgárként, sőt ellenségként kezeli, a „magyar emberek” kasztjából kizárja, a médiabérencei szájával mocskolja és gyalázza őket.

Hát persze, hogy gyűlik bennünk a düh.

Az ismerőseim  közül most jó néhányan boldogok, hogy a politika kitört a parlamentből, vad és aritmiás táncát ropja az utcákon és tereken. A tüntetések és a nyomukban járó, sokszor túlkapásig menő rendőri reakciók miatt a tiltakozáshullám elveszítette békés jellegét. Úgy szólnak az ezt helyeslő érvek, hogy végre történik valami, ezzel a szemét kormánnyal pontosan ezt kell csinálni.

  • Fel kéne rúgni mindet.
  • Be kéne verni a mocskos pofájukat.
  • Be kéne menni a hazugsággyárak szerkesztőségébe, és rapityára törni a berendezést.
  • Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél.

Attól tartok, Magyarország lépésről lépésre elveszíti békés jellegét.

Fotó: Kisbenedek Attila / AFP

A legrosszabb kimenetel sokak szerint az, ha a mostani tiltakozáshullám is elcsitul, és a nem-fideszes magyarok apátiába zuhannak. Én meg azt mondom: van ennél sokkal rosszabb is. Az erőszakról szeretnék most beszélni.

Az erőszak az, amikor – bármilyen okból – közvetlenül és szándékosan vétesz

  • a másik ember,
  • vagy a másik ember vagyona,
  • vagy a közvagyon,
  • vagy a közhivatal integritása ellen.

Betöröd a Parlament ablakát. Direkt beleordítasz beleordítasz valakinek a fülébe. Petárdát durrogtatsz és frászt hozol másokra. Belesípolsz valakinek az arcába. Olyan közel nyomulsz valakihez, hogy érezze, már a személyes terében vagy. Üveget, követ vagy bármit dobni a rendőrök felé, füstbombát hajítani közéjük vagy füstbomba dobásával fenyegetőzni: erőszak. Embereket leteperni, kivonszolni az MTVA-székházból. Embereket bezárni vagy a személyes mozgásukat akadályozni. Padokat összetörni, kukákat borogatni,  autókat felgyújtani, festékpatront dobálni, felszólítás nélkül és indokolatlan mértékben könnygázt használni, védtelen és ártalmatlan embereket kardlapozni, gumibotozni – ez mind erőszak.

Az erőszakra a válasz többnyire erőszak, és a kisebb erőszakra a válasz többnyire a nagyobb erőszak, és így tovább.

Az erőszak rossz. Mindig rossz. Sajnos, néha szükséges, de akkor is rossz. Az erőszak ugyanis nem normális.

Azért rí ki az erőszak a normális viselkedések közül, azért különböződik meg tőlük, mert nem normális. Azért kapjuk oda a fejünket, azért kelt bennünk indulatokat, azért beszélünk róla és azért félünk tőle, mert mindannyian tudjuk, hogy az erőszak ellene van mindennek, amit helyesnek és tisztességesnek tartunk, ellene van az élet jó rendjének.

Az erőszak az a társadalmi gyermekbetegség, amit még ki kell nőni. A hellén-zsidó-keresztény-humanista gyökerű, nyugati civilizációban ez tulajdonképpen sanszos is. Ez a civilizáció elvileg bír olyan közmegegyezéssel, hogy az erőszak kerülendő. A nyomásgyakorlásnak, érdekérvényesítésnek inkább más formáit gyakoroljuk, főleg a huszadik század véres kataklizmái után: nem el-, hanem megvesszük, amit szeretnénk; lobbizunk, tárgyalunk, alkudozunk, és ha nem jártunk sikerrel, sztrájkolunk, vagy a passzív ellenállást választjuk; vagy az aktívat, amennyiben tüntetünk. Ezek mind a nyomásgyakorlásnak vagy akár a kontroll átvételének normális módozatai. Politizálás, mondjuk így.

De  a nyomásgyakorlásra vagy a kontroll átvételére tett kísérlet nyers és közvetlen formáit, vagyis az erőszakot csakis legvégső esetben, csakis strukturáltan és biztos legitimációval szabad művelni.

Az elmúlt napokban 15 rendőrnek sérülést okoztak, több rendőrautót megrongáltak, és a parlament épületének ablakát is betörték a tüntetők. Mindez fölösleges, ostoba és rendkívül káros dolog volt. 

A tüntetők dühösek, a rendőrök félnek és dühösek, így nézünk az előttünk álló napok elé. Az MTVA székházában a passzív ellenállást tanúsító, egyébként jogszerűen ott tartózkodó parlamenti képviselőket a biztonságiak megtámadták, bántalmazták, személyes holmijuktól megfosztották és kidobták őket.

Most persze még dühösebbek vagyunk.

És tudjátok, hogy a szűk hárommillió magyar miniszterelnökének pont ez a célja?

Komolyan azt hisztek, hogy utcai randalírozással el lehet kergetni ezt a kormányt? És ha el lehetne kergetni,  mi jönne utána? Ha erőszakkal lehetne kormányt váltani, az a kormány miféle legitimitással bírna? Ha erőszakkal szerzed a hatalmadat, akkor erőszakkal is kell megtartanod.

A szűk hárommillió magyar  miniszterelnöke nem erőszakkal, hanem pofátlan csalásokkal és hazugságokkal szerezte a hatalmát, viszont éhezi és szomjazza az erőszakot. Örül minden eldobott füstbombának. Tapsol, ha kurvaanyázást hall. Azért hergel, hogy dühös legyél, hogy erőszakos legyél, és akkor nagy sóhajjal és férfias beletörődéssel meghirdetheti az általa oly rég áhított szükségállapotot, feloszlathatja a parlamentet,  és bevezetheti a rendeleti kormányzást.

Minden sikeres tiltakozási hullám, a felsőoktatási keretszámok elleni diáktüntetések és a netadós tüntetés is békés volt.

Csak sokan kell lenni, nagyon sokan. Sok tízezer, sok százezer ember méltósággal és makacsul az utcán, az már megrémíti a kormányt. Könyörgök, ha tüntetni mentek ma vagy holnap, hagyjátok otthon a petárdát, az üveget, a bombát. Legyetek józanok. Az artikulátlan dühöt is hagyjátok otthon. Haragudjatok, legyetek felháborodva – van miért –, de ne vétkezzetek. Tegyétek meg ezt a szívességet mindannyiunkért.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik