Poszt ITT

Gyarmati Andrea: És akkor Keller Gyuszi bácsi lehívott a Kölcsey tanárijába

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2018. 07. 14. 09:00

Látszólagos szigorúsága mögött akkora szíve volt, mint keveseknek.
Korábban a témában:

Életem első huszonegy évét, sőt, a születésemet megelőző időszakot is különleges egységben számlálta az én családom: nem évekkel, hanem olimpiákkal mértük a múló időt. Az „olimpia előtt”, valamint az „olimpia után” olyan kifejezések voltak, melyekről mindenki tudta nálunk, hogy épp melyik játékokról van szó. Persze nyilván zenészcsaládokban és színészgyereknél is akadnak furcsaságok.

Szóval 1968-ban olimpiát rendeztek Mexikóban, a tizenkilencedik játékokat, nyár végén, ősz elején. Tizennégy éves voltam, és a csapat legfiatalabb tagja, hogy úgy mondjam, jó hinterlanddal. Vagyis azon kívül, hogy nyilván odafigyeltek rám, mint a legkisebbre, a csapat jelentős része vagy együtt volt már előzőleg a szüleimmel egy másik olimpián, vagy legalább ismerték a felmenőimet, ezért sokan úgy érezték, vigyázni kell erre a kicsi lányra. Na, egy szó, mint száz, jó dolgom volt a csapatban.

Hosszú ideig, hat hétig tartózkodtunk Mexikóban, akklimatizálódni kellett a versenyek előtt a rendkívüli tengerszint feletti magassághoz. Jóval tanévkezdés után tértünk haza, a többiek, az új osztálytársaim már bő négy hete jártak iskolába, amikor megérkeztem. Ráadásul nem is akármelyik tanév indult számomra: ekkor kezdtem a középiskolát, mégpedig a Kölcsey gimnázium angol tagozatos osztályában.

Könnyen és gyorsan kötök barátságot, de rendesen szorongtam az első napom miatt. Szerencsére kedvesen fogadtak, segítőkészek voltak, és ez végigkísérte az együtt töltött gimnáziumi éveket. Sőt, ma is, bőven túl a fiatalságunkon közeli baráti viszonyban vagyok sokakkal.

Ők már elég rendesen haladtak a tananyaggal, nekem meg nyilván fel kellett kötni a felkötnivalót, hogy behozzam a lemaradást. Az olimpia után pihenőt kaptam a sportban, tehát lehetett gyorsan pótolni.

A sportolás feltétele a családomban a jó bizonyítvány volt, fel sem vetődött, hogy lóghatnék, nem is igen éreztem rá késztetést. Szívesen tanultam, érdekelt, ha nem is minden tantárgy, de a zöm igen.

Keller Gyuszi bácsi, az iskola felejthetetlen igazgatóhelyettese földrajzot tanított nekünk. Imádtuk testületileg együtt és külön-külön is. Volt miért.

Fotó: Hortobágyi Katalin

Látszólagos szigorúsága mögött akkora szíve volt, mint keveseknek, szerette, amit csinál, a tanulóifjúság jó irányba terelése meg szerintem külön örömet okozott neki. Remek tanár volt, és ma már azt mondom, még annál is remekebb ember.

Második nap, hogy megérkeztem, földrajz óra végén rám nézett, olyan Gyuszi bácsisan a szemüvege fölött, és azt mondta:

– Lejönnél, kérlek, a tanáriba, meg kellene valamit beszélnünk.

Természetesen szaladtam.

– Foglalj helyet, légy szíves – mondta udvariasan –, meg kell beszélnünk, miképpen tudsz pótolni.

Bólintottam s vártam, mi a javaslata, hiszen régóta tanít, bizonyára van valami jó módszere.

– Nos – folytatta –, ma péntek van. Hétfőn kettőkor várlak és kikérdezem az anyagot.

Úristen, gondoltam, hogyan lehet ennyi idő alatt huszonöt oldalt betanulni?

Fotó: Hortobágyi Katalin

Fogalmam sem volt róla. Ráadásul földrajzból, ami nem igazán, pontosabban igazán nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Megijedtem, mivel emlékeztem anyukám egy régi mondatára kisiskolás koromból. Nevezetesen, ha elkönyvelnek jó tanulónak, nyert ügyed van, mert ha valamit épp nem tudsz tökéletesen, akkor is azt gondolják, rossz napod van csupán, de ha rád sütik a rossz tanuló billogot, hiába tudsz valamit szuperül, azt mondják, véletlen.

Na, gondoltam, én ezt bukni fogom, sose lesz ötösöm földrajzból, ez bizony dráma. Különösen úgy, hogy az imádott úszás feltétele a kitűnő bizonyítvány.

Aztán, mint a gép, tanultam a Föld keletkezésének elméleteit és a földrajzkönyv nyitóleckéit.

Megtettem a tőlem telhetőt, és úgy éreztem hétfőn reggel, nem is rossz, talán mégsem lesz nagy bukfenc az egészből. Izgultam, vártam, hogy Gyuszi bácsi hívat, és mert megdolgoztam érte, reméltem, ha jól sikerül a felelet, dicséretet is bezsebelhetek.

A tanítás vége előtt szóltak, hogy menjek a tanáriba, Gyuszi bácsi vár.

– Nos, halljuk, mit tudsz a Föld keletkezéséről? – kérdezte, miután hellyel kínált.

Én meg belekezdtem, mondtam és mondtam mindent, ami eszembe jutott. Úgy éreztem, elég jó, amit előadok, amikor Gyuszi bácsi feltemelte a kezét.

– Állj, vegyél már levegőt. Ez már a harmadik fejezet, míg én csak az elsőt adtam fel mára. Meddig tanultad meg?

– Végig – válaszoltam megszeppenve –, ameddig eljutottak a többiek.

– Hát, ez nem kis teljesítmény – szólt a bajusza alatt mosolyogva. – Rendben. Most elég ennyi, a többit megbeszéljük.

Vártam, hív majd a többi rész kikérdezése miatt, sőt, vártam, hogy feleltetni is fog, mint a többieket. Nos, ez sosem fordult elő. És miután erre rájöttem és a földrajz egyébként se nagyon érdekelt, hát, nem fektettem különösebb energiát az anyag elsajátításába.

Jóval túl az érettségin találkoztunk. Még mindig izgatott a dolog, hogy miért kaptam „felmentést” épp tőle. Nem tudtam, csak reméltem, hogy emlékszik a történetre. Mielőtt rákérdeztem volna, megelőzött, és azt mondta:

– Ugye az érdekel, miért nem nyúztalak a földrajzzal?

Bólintottam.

– Ha valaki bizonyítja, hogy képes valamire, az különleges elbánást érdemel, különösen, ha a jövője szempontjából kevéssé lényeges, amit én tanítok.

Nem tudom, vannak-e még ilyen tanárok. Nem tudom, mit enged a Nemzeti Alaptanterv, vagy hogy is hívják. Csak örülök, hogy olyan tanárom, tanáraim voltak, akik nem csupán lexikális tudással ajándékoztak meg, hanem valamivel, amit úgy hívunk, az élet maga.

Gyuszi bácsi, nem csak a magam nevében köszönöm.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.