Poszt ITT
Budapest, 2017. október 30.
Orbán Viktor miniszterelnök (b) átadta a Magyar Érdemrend Nagykeresztje kitüntetést Fekete Györgynek, a Magyar Mûvészeti Akadémia távozó elnökének az Országházban 2017. október 30-án.
MTI Fotó: Illyés Tibor

Karafiáth: Olyan vagyok, mint a csótány

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2018. 01. 13. 17:12

A NER bedarálta a magyar művészeket. Vélemény.
Korábban a témában:

Horváth Viktor író, műfordító egy folyamatábrában foglalta össze, mit tehet ma egy alkotó ember hazánkban. A helyzet szerinte – és mivel rengetegen osztották meg a művét, úgy gondolom, sokak szerint – siralmas, derűlátásra okot egyáltalán nem adó.

Kissé eltúlozva, a művész előtt két út áll: a NER keblére borulni, vagy disszidálni, illetve civil munkát vállalni és hobbiként „művészkedni” tovább. Azaz, beilleszkedni és dalolni a hatalom kórusában, és akkor jön a havi apanázs, a babérkoszorú és a köztéri szobor, vagy elfogadni, hogy hivatalosan nem létezel. Vannak, akik legyintenek: na, a művészek ennyit tudnak, rinyálni. Kell is ez nekik az ihlethez. Persze azt nehezebb elfogadni, hogy ez az ábra rég nem csupán a művészekről szól.

A szerző új regénye, a Tankom Csehszlovákia 1968-as lerohanásáról szól – a Kádár-korról és a diktatúráról. Nyilván nem véletlen, hogy most készült el ez a keserű ábra is. Most, amikor nagyon nem is kell elemző kedvünkben lennünk, hogy ráismerjünk a Kádár-kori állapotokra és módszerekre. Még akkor is, ha éppen álruhát viselnek.

Mint amikor a rég nem látott rokon kisgyereket elhozzák a szülei vendégségbe, és mi kacagva összecsapjuk a kezünket: Úristen, Pistike, hogy te mekkorát nőttél! Szinte rád sem ismerek! És igen, a Pistike nőtt, erősödött, alkalmazkodott, és főleg: okosabb és kifinomultabb lett a 60-as vagy a 80-as évek óta.

Ezt mondja az író. A laikus (vagy a tettetett naiv) persze kerek szemmel kérdezheti, már hogyan is lehetne a két rendszer között párhuzamot vonni? Hiszen a Kádár-rendszer kommunista volt, most pedig a nemzeti és a keresztény értékeket hirdeti a kormány.

Nos, a felirat a zászlón más, de a zászló szövete ugyanaz.

„Ennek a szövetnek a neve hűbériség – mondja Horváth – A Kádár-rendszer nem kommunizmus volt, most pedig a nemzeti kormány más birodalmak vazallusa, és a tettei ellentétesek a keresztény tanítással. Ami viszont közös: mindkét rezsimben előírás, hogy nem elvekhez vagy intézményekhez vagy törvényekhez kell hűnek lenned, hanem emberhez. A klánhoz. A gazdádtól kapod a javakat, ha szolgálod őt. És nem lehet semmi konkrét ponthoz kötni, hogy így alakulhatott. Az 1990-es rendszerváltás után a magyar társadalomban minden adott volt ahhoz, hogy ez történjen. Ezt az új hűbériséget jól előkészítette a szocializmus, azt pedig jól előkészítette a Horthy-kor, azt pedig a Monarchia kora. ’90-ben volt esély a nyugatosodásra, ez el is indult, de nem jött elég gyorsan a jólét, meguntuk az egészet, és azt mondtuk, hogy akkor mégis inkább jöjjön egy kedves, jóságos király, akinek elhihetjük, hogy nem magunknak kell megoldani az életünket, hanem majd ő megvéd bennünket. Ez kényelmes, nem kell hozzá gondolkodni, és nem kell elhagyni apáink útját.”

Horváth ábrája kísérlet a prognosztizálásra.

„Van ebben az A4-es műfajban valami poézis – mondja róla. – Kevés a hely, ezért intenzív, és pár nyíllal lehet éreztetni azt, amit mondatokban megfogalmazva csak sok oldalon. A hátránya, hogy sarkít és egyszerűsít, az előnye, hogy tömören, népszerűsítő szinten felfed valamit.”

Fotó: Horváth Viktor

Az ábra súlyos tanulsága szerint itthon az érvényesülésnek (mecenatúra, ugye, gyakorlatilag nincs nálunk) egyetlen útja a beolvadás. Amit egyre többen választanak. És egyre kevesebben képtelenek az idomulásra. Én igyekszem tartani magam. És remélem, továbbra sem hagyom lehalkíttatni a hangomat. (Nemrég megkaptam a legnagyobb bókot is. Miszerint olyan vagyok, mint a csótány. Mikor egyet elpusztítanak, a következő sarokban máris felüti a fejét a másik – azaz minden lehetséges fórumon hallatom a hangomat.)

Nem fogadom el a hajlékonyságot, a simulást, a javakért történő meghajlást. És ennek meg is van az ára. Nem hívnak bizonyos helyekre, bizonyos fórumokra, sok munkámat elveszítettem nyílt állásfoglalásaim miatt. De hős nem vagyok,maszatos helyekre mentem már, és igen, azt gondolom, íróként az olvasóimat nem szeretném szelektálni politikai alapon, hát a számomra necces helyeken is nyilatkozom. És olyan is megesett, hogy nem fordultam el művésztől, aki belépett az MMA-ba, mert tudtam, hogy a lakbért sem tudná fizetni egyébként.

Közben szörnyűnek tartom, hogy ilyen könnyen zsarolhatóak, sakkban tarthatóak lettek a művészemberek, akik aztán azzal a tudattal kénytelenek élni, hogy apróért vették meg őket.

Persze szigorúságomra mondható, hogy nekem nincs családom, így könnyű. Igen, könnyebb. De nem csak azok hajbókolnak és tagozódnak, akiknek másokról is kell gondoskodniuk, és nem csak olyan mértékben, ami még elnézhető, megbocsátható. Értem ez alatt, hogy a hűbéresek többségének  nem a napi betevő a tét. Hanem a ‘nekem ez is jár’ elvén a még több, és az annál is több. (És ez nem csupán a művészek sajátja, látjuk jól.) És aztán kell még a materiális javakon felül – ez pszichológiailag bizonyított – a dicsőség is. Na, de erre vannak például a díjak, a rendszer jutalomfalatkái.

Nézzük csak meg, kik kerültek a NER dicsőségfalára az utóbbi években. Hányinger.Számos kapcsolatom szakadt meg, miután a gyomrom nem bírta bevenni a másik átváltozását. És képtelen voltam hallgatni előbb a magyarázkodás, majd a jeges gőg (ami nyilván sértettségből és hamis önértékelésből fakad) tirádáit.

Horváth Viktor tud elnézőbb lenni. „Tényleg tudok – mondja. – Látom a kényszerpályákat, tehát hogy ez az egész hajlam a családokban hagyományozódik át – az enyémben is -, és ettől rohad hazugságokban a közélet, és látom, hogy az uralkodók magatartása kölcsönhatásban van az alattvalók magatartásával. Tehát senki nem mutogathat a másikra, a két dolog együtt tud mozdulni – ezért tartott fél évezredig, mire Anglia vagy Hollandia odáig jutott, ahova jutott. Gyorsítani persze lehet, ha a király úgy dönt, hogy felvilágosult abszolutista akar lenni. Lassítani is lehet. Megállítani nem. Esetleg atomháborúval.”

Van tovább is.

„Mint szerző, főleg a piacról élek, de még így is függök a hatalomtól: az NKA az adófizetők pénzéből támogatja a művészetet, de a központosítás miatt egy hadúr bármit megakadályozhat, ha akar. Tavaly kaptam félmillió forint alkotói támogatást, és örültem neki. De nézzük meg közelebbről a belenyugvás kultúráját. A Kádár-kor értelmisége is hűbéri, de ott azért volt szakmaiság és minőség is, ezért lehetett a 70-es, 80-as évek a magyar művészet aranykora.

Az írók és a művészek kiröhögték a rendszert, a komcsik ezt hagyták, pénzelték, a művészek világhírűek lettek, és nem mondhatjuk, hogy belenyugodtak. Nem volt törés a művésztársadalomban. Most oldalak vannak, ezek kölcsönösen erkölcstelennek és hazaárulónak tekintik egymást, és ezzel mindkét oldal a NER-t szolgálja, mert annak a lételeme a harc. Ne nyugodjunk bele, ne is harcoljunk ellene, hanem építsünk valamit. Mindenki a maga területén. Ebbe rokkannak bele a harcos vezérek – a civil szervezeteket is azért üldözik, mert azok nem valami ellen, hanem valamiért dolgoznak, amit nem ők tartanak kézben. És ha legálisan már nem lehet, akkor csináljuk illegálisan.”

Nézzük, mit lát egy kívülálló. Na, mit? Hát a pénzesőt, ami a kultúra minden parcelláját bőven öntözi! Lám-lám a KGMT most is mennyi lóvét kapott! Még a bőrük alatt is pénz van! A vidéki lapokba mellékletet is biggyesztenek (csak tippelek, hogy a szerzők és szerkesztők ezért is megkapják a tisztes honoráriumot a havi busás apanázson felül), benne a tartalom, az irodalom!

Hogy cikis szövegek? Ugyan már, kit izgat?!

Hogy mindezzel még több orca fordul el a kortárs szövegektől? Még kevesebbek problémája. A KGMT és az MMA működése gyönyörűen mutatja meg a hatalom arcát. A gyászos mellékletet lapozó egyén pedig azt mondja, hogy mit sírnak ezek (egy kalap alá vonva mindenkit), hiszen van pénz! Így a független alkotók még nehezebben oldható karanténba kerülnek.

Látom a barátaimon, ahogy fáradnak. Ahogy elkezdik megtenni a kis engedményeket. A kedvenc mondatom: „Miért éppen én maradjak ki mindebből?!” A helyzet egyfelől reménytelen, másfelől hosszú távon valaminek tényleg történnie kell. Ahogy Horváth Viktor vizionálja: „Ha ez folytatódik, és a független értelmiség elfogy, mert feladja, mert kiöregszik, kihal, akkor viszont ugyanott vagyunk, ahol  1970-ben. Az új hatalmi klán győzött, viszont az értelmiség újra egységes, és szép lassan elkezd röhögni rajta. Amint egy hatalom ural egy értelmiséget, az az értelmiség már nem értelmiség. Viszont az értelmiség – tehát a független gondolkodó – szükséges a civilizációhoz.”

Persze ez az egész nem pusztán az értelmiségről és a művészekről szól. A NER hűbérrendszere jóval túlmutat mindezen. Csak számomra külön szívszaggató és a reménytelenség érzését alátámasztó tünet, hogy épp azt a réteget darálták be játszi könnyedséggel, melynek a leghangosabbnak kellene lennie.

És most csönd van. De nem a vihar, hanem a végső elhallgatás előtti.

Kiemelt kép:  Illyés Tibor /MTI

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

SAN FRANCISCO, CA - FEBRUARY 07: DJ Avicii performs onstage during Rolling Stone Live SF with Talent Resources on February 7, 2016 in San Francisco, California.   Rich Polk/Getty Images for Rolling Stone/AFP

Meghalt Avicii

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.