Poszt ITT
Shot of two women holding hands to express support

Gyarmati Andrea: Ki vagyok én?

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2017. 11. 18. 10:00

Varrógépszerelő? Doktor úr? Nagymama.
Korábban a témában:

Ha valaki megkérdezné, ki is vagy te, vajon mit válaszolnál, és vajon az fedné-e a valóságot?

Erre az egyszerű kérdésre általában megadjuk a nevünket, a címünket, talán még a személyi számunkat is. Elmeséljük, mivel foglalkozunk, kinek, milyen fokú és ágú rokonai vagyunk, és talán még a számunkra legfontosabb, legelőnyösebb tulajdonságainkat is megemlítjük. De mindez persze nem elég.

Néha, mulatságos módon, az élet is hozzásegít, hogy lássam, ki is vagyok én.

Valamikor 2012-ben megszólalt a telefonom. Nem tudtam, hogy új fejezet nyílik az életemben, zömében jó és örömteli dolgokat hozva.

– Át kellene venned Ranschburg tanár úr honlapját – így a kiadó. – Persze a neved alatt futna az egész, és aztán, ha összejön az anyag, könyv is lehet belőle.

A kihívás elég nagy volt, a megtiszteltetés, hogy bárki úgy véli, jó lehetek egy olyan dologban, egy olyan kiadónál, melyet Ranschburg Jenő, Popper Péter, Vekerdy Tamás neve fémjelez, még nagyobb.

Szeretem a kihívásokat, és bár tudom, maga a mindennapi élet is elég sok kihívást tartogat, kedvet éreztem az új feladathoz.

Mondhatom, a dolog elég rendesen bejött, mert bár előtte is grafomán voltam, azóta, tehát több mint hat éve, az írás része az életemnek, és rengeteg örömet ad. Ám nem mindig. És azt nem igazán szeretem. Tudom, szerencsés vagyok, jó helyre pottyantott a gólya, megtanulhattam a szüleimtől csomó mindent, és a sport is sok hasznos tapasztalást adott. Más szempontból azonban el is kényeztetett, mert nem szeretem, ha nem vagyok elég hatékony. Ez persze nem baj, csak néha nem teszi könnyűvé az életemet.

 

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

 

Nézem a névjegykártyát a kezemben, és komolyan elgondolkodom, vajon miért érzem és éreztem is mindig hivalkodásnak, ha hosszú felsorolást tartalmaz. Tudom, ma divat mindenhol kérni, adni és csereberélni ezeket. Talán gyűjteni is, mint annak ékes bizonyítékát, hogy fontos ember vagyok, rengeteg ismerőssel. Valami sosem tetszett nekem ebben. És kártyacsere esetén tán nem fordultak volna elő azok a történetek sem, amikről most mesélnék.

Szeretem, ha rend van körülöttem. Kívül-belül egyaránt. Nyilván, mint mondják, a belső rumli néha külső rendet kíván. Meglehet, így van, sőt, a nevelés is sokat számít, mindenesetre szeretem a rendet. Szomorúan nézegetem otthon a falakat, nagyjából tíz éve volt utoljára felújítás, ami bizony meglátszik: hiába takarítok, nem ragyog a lakás.

Neki kellene fogni egy újabb felújításnak.

Jaj, sőt duplán jaj, felfordulás, mesteremberek, csúszás és rengeteg munka, mire aztán megint szép lesz minden. Erőt kell gyűjteni hozzá, szakembert kell keresni, és megtalálni azt, aki mindezt le is vezényli, sőt megálmodni, hol és mit szeretnék változtatni.

Tudom, persze hogy tudom, az élet maga a változás, sőt azt is, hogy ha van merszünk változtatni, az csak jó felé vihet, de most valahogy, mert épp ősz van és energiából is talán kevesebb, nem fűlik hozzá a fogam. Pedig muszáj, ha most nem is, tavasszal mindenképpen. És akkor, mert mindig van min nevetni, eszembe jut valami, ami képes felvidítani, és talán megadni a kezdő lendületet.

Sok éve, amikor éppen megváltozott valami az életemben, és elég rendesen meg voltam zuhanva, úgy gondoltam, egy lakásfelújítás segít rendbe tenni a lelkemet is. Ezért elköltöztem a saját lakásomon belül, magyarul falakat bontottam, és átrendeztem mindent.

Megérkeznek a festők. Már minden dobozolva, készen a kezdéshez. Körbejárunk, és megbeszéljük, mit és hogyan szeretnék.

Lelkes bólogatás a válasz mindenre, amit kitaláltam.

– Hogyan szólíthatom? – kérdezi az egyik fiatalember a csapatból.

– Engem Andreának hívnak. Szólíthat Gézának is, csak nem biztos, hogy arra reagálok.

– Nem kell doktornőnek szólítani? – kérdezi csodálkozva.

– Nem, mert az nem a nevem, hanem a foglalkozásom.

Jót nevetünk, és talán ezért, talán másért is mindvégig zavartalan a kapcsolat. Nem vernek át, nem kérnek jóval többet a megállapodott összegnél.

 

Fotó: Thinkstock

 

Igen, a névjegykártya. Mit is lehetne írni rá? Hogy mi vagyok, voltam, és talán azt is, mi szeretnék még lenni.

Mondjuk Gyarmati Andrea gyerek, aztán bajnoknő, aztán anyuka, aztán doktornő, aztán írónő, sőt, és ez is milyen történet, egyszer varrógépszerelő és doktor úr is.

Baktatok sok évvel ezelőtt felfelé a Damjanich utcában a harmadik emeletre, ahol épp nincs jól az egyik betegem. Nyitott lépcsőház körfolyosóval, természetesen lift nélkül. A másfeledik emeletnél járok, kezemben az orvosi táskával, magas sarkú cipő van rajtam, kiskosztüm, smink, amikor egy néni lép ki a lépcsőház melletti lakásból.

Nem ismerem ugyan személyesen, de köszönni szoktam, ha összefutok valakivel.

– Csókolom – mondom, és rámosolygok.

– Jaj, de jó, hogy megjött! Már nagyon vártam! – így a néni.

– Nézek rá csodálkozva, hiszen nem hozzá igyekszem.

– Ugye a varrógépszerelő tetszik lenni? – kérdezi, én meg komolyan elmélázom, hogy vajon miből következtet erre.

– Sajnálom, én a gyerekorvos vagyok – mondom, és nagyon kell tartanom magam, hogy ne nevessek.

– Nem baj, esetleg nem tudná a gépemet is megnézni? – kérdezi a néni eltántoríthatatlanul attól a hittől, hogy én mégiscsak a gépet és nem egy kisgyereket jöttem „megjavítani”.

Napokig azon tanakodom magamban, mi lehet olyan varrógépszerelős bennem, és el is szórakoztatom az egész baráti körömet, mert ezzel a kérdéssel bombázom őket is.

Néhány nap múlva épp szaladok a laborba valamilyen leletért, amikor szembe jön az egyik betegem édesapja. Már a körzetben dolgozom, a rendelőnk a Péterfy kórház alagsorában van. Azt tanultam, azt vallom, a beteg megbecsüléséhez az is hozzátartozik, hogy úgy fogadjuk, ahogy illik, szép, vasalt köpenyben, rendezett frizurával, szokásos sminkben, ápoltan. Oda is figyelek ezekre rendesen. Apuka végignéz rajtam, enyhén elmosolyodik, és azt mondja:

– De jó, hogy látom, doktor úr!

Puff neki, valami biztosan nem stimmel velem. Néhány napja varrógépszerelő, most doktor úr? Lehet, nem ártana önvizsgálatot tartani, ez jut eszembe, ás gyorsan válaszolok:

– Én is örülök, hogy látom, anyuka.

Csak hogy az egyensúly meglegyen.

– Jaj, bocsánat, nem úgy gondoltam – mondja, bár azt, hogy doktor úr, hogyan lehet másképp gondolni, nem igazán sikerült kiderítenem.

Szóval ki is vagyok és még ki is szeretnék lenni?

Nem könnyű a válasz, de  nem is mindig nehéz, mert néha meghallják tán odafent, mire vágyunk. Így lehet, mert évekig, sőt hosszú éveken át arról álmodoztam, hogy nagymama szeretnék lenni, és közel tíz hónapja az is vagyok.

A többit meg majd elmesélem, ha valóra váltak az álmaim, mert ha elég komolyan vágyunk valamire, és meg is tesszük érte, amit lehetséges, azt méltányolják odafent. Remélem.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Beregszász, 2015. március 19.  
Vásárló fizet az egyik élelmiszer áruházban a kárpátaljai Beregszászon, a Bohdana Hmelnickoho utcában 2015. március 18-án. Ukrajnában a nemzeti valuta leértékelődése miatt leginkább az alapvető élelmiszerek drágultak, a hrivnya értékének ingadozása miatt egy napon belül is változnak az árak.
MTI Fotó: Balázs Attila
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.