Van karmám.
Egy évvel ezelőtt a Turkish Airlines fedélzetén elromlott a fülhallgatóm csatlakozója, így tizenkét órát kellett volna eltöltenem amerikai film nélkül. A személyzet felfogta helyzetem súlyosságát, és turistából üzletemberré sorolt át engem, s velem Esztert. Szakács hozta szakácssapkában az ételeket, évtizedig tölgyfahordóban érlelt whiskyt ittam,vízszintes pozícióban aludtam.
Most az Air China turistaosztályán utazom és Tom Crusise helyett a nagy büdös semmit látni az előttem lévő képernyőn. Ez is elszállt. Lassan kezdem megérteni és elfogadni szuperképességemet, Eszterem szemében tisztelet csillan. Előre sétálunk a business class függönnyel leválasztott helyiségéhez, benézek.
Rengeteg az üres hely. Elégedetten járatom végig tekintetemet leendő birodalmamon. Megszólítunk egy utaskísérőt. Bevetünk mindent: mézeshetekre repülünk, nem tudunk egymás nélkül létezni, nem bírjuk film nélkül. A történetnek akadnak nyelvi buktatói, szerencsére a nehézkes kommunikáció elfedi ezeket. A hölgy végül megérti kérésünket, türelmet kér.
Eszter ételkülönlegességekről ábrándozik, én pedig egyre szimpatikusabb vagyok önmagamnak. Tizenöt perc, és a piros ruhás nő egy üveg borral kezében tűnik föl.
A megoldás szórakoztató és meglepően egyszerű.
Belekortyolok a vörösbe. Ihatatlan. Nem kérem. A nő meghajol, bocsánatot kér, távozik. Mi meg maradunk a helyünkön. Eszter elindítja magának a Bridget Jones-t. Hang nélkül bámulom képernyőjét, szemem lecsukódik.
A csalódottság úgy szívja el energiámat, mint egy forró fürdő.
