Poszt ITT vélemény

Karafiáth: belefulladunk a műanyag hulladékba

A BBC riporterei sokkoló esetekről tudósítottak törökországi ruhagyárakból, ahol olyan nagy láncok készíttetik a ruháikat, mint a Mango vagy a Zara. (Azaz az Inditex, ami alá tartozik még többek között a Berschka és a Massimo Dutti is.) A tudósításaik szerint menekült gyermekeket is „foglalkoztatnak” az üzemekben, akiket kézpénzzel fizetnek ki a nap végén és nagyságrendekkel kevesebbet kapnak, mint a többiek. A cégek persze folyamatosan ellenőrzik a munkakörülményeket, de ezek gyakorlatilag kontrollálhatatlanok, hiszen a távoli gyárakban közvetítők által kerül munkaerő, így rengeteg lehetőség van a szabályok kijátszására.

Emlékszünk még arra, mikor megtudta a világ, micsoda gyilkos környezetben dolgoznak például a Távol-Keleten a kizsákmányolt helyi munkások? És arra, amikor a gyár – ahol a biztonság fogalmát nem ismerték – ráomlott a varrónőkre, több halálos áldozatot követelve? Belegondolunk abba, mikor nagy halom címkés zacskóval kúszunk haza a shoppingolásból, hogy micsoda ára van ennek a halmozásra épülő divatozásnak?

Ideje lenne visszavenni.

Ráadásul a környezetet is alaposan megterheli mindez, nem lehet büntetlenül úszni a folyamatosan gyártott kacatokban.

Lassan két éve történt, hogy Norvégia egyik legjelentősebb lapja, az Aftenposten kiküldött három fiatal divatblogger lányt Kambodzsába, nézzék már meg a saját szemükkel, hogyan is készülnek azok a ruhadarabok, amiket oly szívesen – és oly nagy számban – akasztanak le a kedvenc márkáik állványairól. A lányoknak egy-egy tízperces videóüzenetben kellett feldolgozniuk élményeiket.

Sírtak

Ellátogatnak egy textilgyárba, felkeresik az egyik munkás otthonát, majd beállítják őket is dolgozni, hogy a saját bőrükön is érezhessék, micsoda embertelen körülmények között készülnek a pár eurós ruhák. Végül a kapott bérükből kellene megoldaniuk az életet, például az étkezést. A lányok a filmek elején még szörnyülködve ugyan, de olyan megjegyzéseket tettek, hogy ezeknek az embereknek legalább van munkájuk.

A végén pedig sírtak az átéltek hatására, és csodálkozva kérdezték, hogy ezek a hatalmas európai cégek miért nem tesznek valamit a munkakörülmények javításáért, miért nem segítenek ezeknek a szegény, kizsigerelt, éhbérért hajtott dolgozóknak. Nem kérdés, hogy az Aftenposten célja az akció által egyrészt az érzékenyítés volt, másrészt pedig talán az, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy egyáltalán nincs szükségünk minderre.

Egyszerűen nem kell ennyi cucc.

Ráadásul ilyen silány minőségű ruhanemű. Mert ne higgyük, hogy a fillérekért gyakorlatilag hozzánk vágott ruhák a divat pillanatnyi ígéretén kívül egyéb értéket is hordoznának. E nagy láncok gyakorlatilag elfelejtették a természetes anyagokat, tobzódunk a „műanyagban”, a színes ruhafestékben. A hatalmas pulóver nem melegít, mert a gyapjú a meleg igazán (igaz, nem is kétezer forint), izzadunk a poliészterben, melynek lehet, hogy selyemszerű a fénye, de az igazi selyemmel köszönő viszonyban sincs. Fázunk a silány pufikabátban, hideg a nyakon a műszőr. Persze valódi tollal bélelt, jó minőségű szőrme vagy műszőrme már nem kímélné a pénztárcát. Mintha elfelejtettük volna, milyen egy valóban jó ruha.

Fotó: Getty Images/Miguel Riopa
Fotó: Getty Images/Miguel Riopa

Baromi olcsó

Semmit nem utálok jobban, mint amikor azt alábbiakat hallom egy üzletben: „Nem hagyom itt, mert olyan baromi olcsó, egynek jó lesz.” vagy „Elfér a szekrényben, legfeljebb kihajigálok pár tavalyi szart.” És valóban: a gardróbok telis tele vannak még új, címkés darabokkal, amiket egy-egy hirtelen impulzus hatására azonmód meg kellett szerezni, olyan sálakkal, pulcsikkal, zakókkal, amiket nem is tudunk mihez felvenni, így árválkodnak csak a fogasokon, illetve olyan blúzokkal, szoknyákkal, amiket a kosárba hajítottunk, mert bár nem voltak pont ránk illőek, át akartuk egy kicsit fazonírozni őket.

Aztán persze nem csináltunk velük semmit, hiszen vettük aztán rohamtempóban még vagy húsz újat. Még a hetvenes években is nagy értéke volt a ruhának, a cipők nem műanyag, gyakorlatilag eldobható semmiségek voltak, a télikabátokat meg kellett becsülni. Még kamasz koromban is azok voltak a legjobb darabjaim, amit anya vagy a mama varrt, kötött vagy horgolt nekem. Virágzottak a szabóságok, a komolyabb, alkalmibb öltözékek műhelyekben, méretre készültek. Nem sírom vissza a régi világot, de komolyan szeretném felhívni mindenki figyelmét arra, hogy zsákutcában járunk, jobban kellene figyelnünk.

És van alternatíva.

Én például rajongok a turkálókért, ahol remek anyagú cuccokra bukkanok, szeretem a cserebere oldalakat, hogy ne a kukában kössön ki (növelve a földet ellepő szeméthalmot) a megunt a gönc, és igen, varratok.

A mi felelősségünk

Nem mondom, hogy ez a legolcsóbb megoldás, de néha meglepően jól kijövök. Vadászom a finom anyagokra és a ruha valóban az enyém lesz – pont rám szabva és egyedien, nem jön szembe a mása az utcán. Direkt keresem az újrahasznosítással foglalkozó designereket (ilyen kedvenc például a Maminvent is, a profilképemen is innen van a fejdíszem: egy régi farmerből és otthonkagombokból lett újraálmodva), átalakíttatom a régi holmikat. Kopott bőrdzsekimből így lett szuper táska, régi óriási gyapjúkardigánomból nemezes fali tároló. Meg kellene tanulni, hogy nem kell feltétlenül újat venni.

Mert a mi felelősségünk is, mindenkié külön-külön, hogy a tömeges ruhatermelés miatt embertársaink éhbérért robotolnak, a mi felelősségünk, hogy belefulladunk a műanyag hulladékba. És saját tapasztalataimból tudom (mert pár éve még én is ilyen habzsoló voltam), hogy egy kis gondolati reformmal átformálhatjuk magunkat. És a végén sokkal jobban fogjuk szeretni és becsülni a ruháinkat.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.