Idősebb Albert Flóriánt többször láttam éltemben. Nagy fájdalmam, hogy fiával ellentétben, őt sohasem a pályán.
Nem tudom, pontosan merre lakhatott, de gyakran láttam Óbudán. Legtöbbször az akkori 60-as megállójában, az óbudai Rendelőintézettel szemben. Ott állt egy évek óta romba dőlt, mocskos épület előtt, jobb kezében kis bevásárlószatyorral és várta a buszt.
A Császár, az egyetlen magyar Aranylabdás úgy ácsorgott ott a megállóban, mintha nem ő szerzett volna Magyarország legnépszerűbb csapatában 1959 és 1974 között 351 bajnoki mérkőzésen 256 gólt. Mintha nem lett volna négyszeres bajnok, kupagyőztes, háromszoros gólkirály, 75-szörös magyar válogatott, olimpiai bronzérmes, és Vásárvárosok kupa győztes (ez nagyjából a mai EL-nek felel meg, a döntőben a Juventust verte meg a Fradi). Hogy aztán karrierje csúcsaként megkapja 1967-ben a France Football Aranylabdáját.
A legszebb emlékem mégsem ez vele kapcsolatban. Hanem az, amikor egyszer nagymamámhoz mentem ebédre. 6-7 éve lehetett, a Flórián aluljáróból jöttem, amikor megláttam, hogy kis táskájával ballag lefelé a lépcsőn. Olyan érzésem volt, hogy most valamit mondanom kell neki. Akkor szoktam ezt érezni, amikor egy buliban oda akarok menni egy lányhoz, de fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, ezért inkább megfordulok és iszom még egyet.
De itt nem volt menekvés, jött felém a Császár és aki nem tudja elképzelni milyen ez, igen, ez olyan mintha ma Messi vagy Ronaldo sétálna veled szemben egy kis szütyővel, miközben mész a nagymamádhoz ebédre.
Nem mondom, hogy nagyot beszélgettünk, de köszöntem neki, és ő mosolyogva visszaköszönt, hogy Jó napot és mondtam neki, hogy Hajrá Fradi, és ő mondta nekem, hogy Hajrá Fradi.
Az egyetlen magyar Aranylabdás, a Császár. Óriási volt. Csütörtökön lenne 75 éves.
