Mindenki az szeretné, hogy a gyermeke egészséges, aktív legyen, hogy jól érezze magát a bőrében. Mégis rengeteg a túlsúlyos, mozgásszegény életmódot élő gyermek. Pár napja látott napvilágot a felmérés, miszerint rengeteg a kicsik között a vitaminhiányos, a vérszegény, legyengült, akik ezáltal igen könnyen lesznek betegek is. Tegyük hozzá, hogy hazánkban a felnőttek között is népegészségügyi probléma az elhízás, és a rendszeres testedzés hiánya miatt lebetegedő ember. Szív- és érrendszeri betegségek, fogszuvasodás, állandó gyengeség, fáradtság – általános tünetek.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a szülői példa erejét. A következő történetet egy barátom mesélte. Vegyesbolt, kora délután. A nagydarab szülők buzgón pakolják tele a kosarat, készülvén a tévénézős vasárnap estére. Pattogatott kukorica, tortilla chips, hozzá a szószok, csokoládé és valami cukrozott szénsavas üdítőital. Kislányuk – maximum 12 évesnek saccolta a barátnőm – is elég húsos. Egy ideig figyeli, a szülők mit rakosgatnak a kosárba, majd megszólal:
„Anya, kérlek nekem vegyél almát!” Az anya elhűlve néz rá: „Minek, nézd, raktam a kedvenc mogyorós csokidból is!” A kislány kis hallgatás után: „Nem szeretnék csokit enni, állandóan csúfolnak, hogy kövér vagyok.” Most az anya hallgat kicsit, majd: „Nem vagy kövér! Ne hallgass a csúfolódókra! És vegyél magadnak almát a zsebpénzedből, ha akarsz.”
A kislány végül nem vett almát. Elképzelem, mi játszódhat le az anyuka fejében, persze lehet, hogy tévedek. De valószínűleg őt is csúfolták gyerekkorában, amit igyekezett azóta kizárni a tudatából. Lám, lett egy férje, lett egy gyereke – mi baja lett belőle?!
Donna Tonna és a kegyetlen gyerekek
Volt egy osztálytársnőm, aki szintén túlsúlyos volt. Soha nem felejtem el, mennyit heccelték a többiek. Suli után mindig kimentünk a térre, és vártuk testületileg, hogy megérkezzenek érte a szülők a kockaladával. Hárman: anyuka, apuka, öcsike. És figyeltük, hogy amikor osztálytársnőnk beszáll, hogy ereszkedik meg még jobban a kocsi, szinte a földet súrolta. Soha nem untuk meg a röhögést ezen. A lánynak temérdek csúfneve volt, a Donna Tonna volt a legenyhébb. Rajzok készültek róla, hol luftballonként, hol visító malacként ábrázolták. Hiába, a gyerekek kegyetlenek.
Zihált, ha fel kellett jönnie a lépcsőn, ez külön nevetség forrása lett, végül felmentették testnevelésből is. Valódi bánathájat növesztett. Ördögi kör. Eleinte azzal védekezett, hogy náluk ez családi vonás, ő ezt örökölte, nem tehet róla. De igenis igaz a mondás, hogy csak az hizlal, amit megeszel. És ők családilag igen sokat ettek. Uzsonnás zacskójában mindig lapult szalonna, nagy karéj kenyerek, a szünetben a büfében – amit mindig megrohamozott – az állandó menü a kakaós csiga és a cukros üdítő volt.
A túlsúlyos lány teljesen elszeparálódott a többiektől, magányos lett, depressziós. Évek múlva, már felnőttként találkoztam vele: ragyogó nő lett. Kiderült, a másik iskolában – mert tőlünk a sok heccelés miatt kikérték – szakember keze közé került, és egy dietetikus és egy pszichológus segítségével sikerült megszabadulnia a felesleges kilóktól. Sajnos a papa szívrohamban, a mama cukorbetegség szövődményei miatt meghalt, az öcsi még kövéren, érbetegséggel él.
Mert a gyerek többnyire a családi mintát másolja. Nálunk otthon is állandó menü volt a zsíros húsleves, a hús hússal, a kevés zöldség és gyümölcs. Én tizenhét évesen mondtam először nemet a családi kosztra, és tértem át a zöldség alapú táplálkozásra. Máig tartom, és biztos vagyok abban, hogy a viszonylag jó kondícióm ennek is köszönhető.
A táplálkozás kísérletezői
Másik szomorú példa, ha a szülők a táplálkozás megszállottjai, és a kísérletezésbe a gyereket is bevonják. Szerintem sajnos az állandóan változó táplálkozási őrületek kontraproduktívak. Anyuka kikiáltja ellenségnek mondjuk a tejtermékeket, és onnantól a gyerek se kap. Anyuka tiltja az édességet, csak paleosüti kerülhet a gyerek szájába, és cukor nélküli limonádé. Több olyan gyereket láttam már, aki kikerülve a szülői kontroll alól, egy gyerekzsúron ráveti magát az első borzalmas – a mama szerint tilos – élelmiszerre, és addig eszi, míg rosszul nem lesz.
Ismerek vegetáriánus családot, ahol a gyereknek is tilos a hús (én ezt vegaként nem tartom jónak – a gyerek döntsön, majd ha felnőtt lesz), és a végén csodálkoznak, ha a kicsi vérszegény lesz. Mert arra már nem marad energia, hogy a megfelelő táplálékkiegészítőket is ugyanilyen vehemenciával adagolják. Ráadásul a legtöbb gyerek még egyáltalán nem tudja megtenni, hogy az élete ennyire kajaközpontú legyen: kortárs társaságban egyenesen kényelmetlenül érzi magát a rengeteg tiltás miatt, és hogy nem eheti azt, amit a többiek. (Más persze, ha a gyereknek ételallergiája van, például glutén- vagy laktózérzékeny.)
Ismerek zugevő tízévest, akinek a mamája a vegán étrend nagy hirdetője. Persze ezek még mindig jobbak, mintha az otthoni példa a nyakló nélküli zabálás, főleg felesleges kalóriákat tartalmazó ételekből. És a mozgás teljes hiánya. Mert mint az ételeknél, úgy a mozgásnál is nagyon fontos a példamutatás. Ha az egyébként meg nem mozduló anyuka papol a sport fontosságáról, nehéz hinni neki.
Nem látok igazi, nagy igyekezetet arra, hogy a fejekben megtörténjen a változás. A napi testnevelésóra sem megoldás – akik akarnak, megtalálják a kibúvókat, kínos penzummá válik az egész, a körülményekről ne is beszéljünk. Ráadásul sokan meg sem engedhetik maguknak, hogy ne a legolcsóbb pékárut vegyék, és hogy naponta kilenc egység zöldség-gyümölcs kerüljön az asztalukra. A jó minőségű húsokról és főleg halakról ne is beszéljünk.
És akkor marad az (egyébként finom és mértékkel étrendbe illeszthető) tészta, krumpli, kenyér. És a pluszkilók. És a betegségek. Ha csak a felét tolnák a tudatos táplálkozás népszerűsítésébe, a rászoruló családok segítésére, mint keresztény üldözöttek megmentésére, stadionokra, illetve tanácsadókra vagy a pálinkakultuszra, sokkal előrébb lennénk. De úgy látszik, ez nem cél. Az egészségügy majd megoldja, nem?
