Mindannyiunk Bencsik Andrása kiemelkedő színvonalú munkájáért a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át. Halleluja. Bencsik megdicsőült. S hogy miért probléma, hogy ez megtörténhetett? Elmélkedjünk először egy kicsit úgy általában a díjakról.
„A kitüntetés általános értelemben minden olyan állami vagy társadalmi megnyilvánulás, amely a kimagasló egyéni vagy közösségi teljesítményt erkölcsi vagy anyagi elismerésben részesíti”
– hogy a szócikktől startoljunk.
Kimagasló megnyilvánulások
Szokták azt is idézgetni, hogy a díjakat nem kapják, hanem adják. Hát Bencsiknek adtak. Nézzük meg első körben, hogy mik is lehetettek az ő kimagasló egyéni és közösségi megnyilvánulásai, amivel kiérdemelhette a megbecsülést. Szemezgethetünk rögtön a közelmúltból is, mikor látványosan és igen ízlésesen örömködött a kopaszok akciója felett.
De szép és megbecsülendő az is, mikor Gallóné apját komcsizta le, azt sugallva, hogy a pedagógusok az egykori ÁVH-sok utódai. És csuklóból odalökött baromságait az sem menti, hogy utóbb – mikor kiderült, hogy az idézett apa nem is az aki –, a Díjazott bocsánatot kért. „Ne kerteljünk, ezek állatok” – kedveskedett a menekültek kapcsán.
De a ’szegény ember Kerényi Imréje’, ahogy Szily László nevezte el K.I.-hez hasonlóan a melegekről sincs jobb véleménnyel: „Kolbászos Koncsita győzött. Hát gratulálok Európa. Hol lehet innen kijutni?” – merengett legendásan szórakoztató fb-oldalán. A Sajtó klubban is sokszor kitett magáért, és igen szép sorokat tett ki a falára Göncz Árpád halálának másnapján is.
A zászlón talpnyalás lobog!
Nagyon nevettem, mikor egy kommentben az alábbiakat olvastam: „Balog Zoltán kitüntetési gyakorlatát ismerve (Kárpátia Folkműhely vs. Kárpátia rockzenekar) sosem lehet tudni, hogy valóban annak adja-e a díjat, akinek szánta. Lehet, hogy most sem ezt a Bencsiket, hanem az egy fokkal kevésbé barom testvérét, a Magyar Krónikát főszerkesztő Bencsik Gábort akarta kitüntetni.” Végül is mindkettő megfelel a képletnek, és oly mindegy, egyik vagy másik, nemde?
Az állami kitüntetés deklarálja: ilyen emberekre van szükségünk! Ők a modellek, ahogy élni, gondolkodni kellene. Ők vezessenek minket.
De most idézzük tovább a szócikket!
A kitüntetés adományozásakor általában a társadalmi megbecsülés jele, bár a történelem során ismételten gyakorlattá vált, hogy azokat megfelelő adományokkal meg is lehetett vásárolni. A kitüntetések erkölcsi értéküket a társadalmi körülmények, értékrendszerek, politikai kurzusok változásával el is veszthetik, azonban történelmi emlékként továbbra is tanúskodnak korukról, adományozójuk szándékáról, megalkotóiknak iparművészeti képességeiről.
Itt mi volt az „adomány?” Nem kérdés: már pusztán a Békemenet több mint elég lett volna, ezt ugye lehetetlen nem díjazni egy olyan kurzusban, aminek zászlóján a „lojalitás”, azaz az ő fordításukban talpnyalás lobog. Persze kizárólag az aktualitásban, a jelenlegi szekér felől nézve, feledve a múlt „botlásait, tévedéseit”.
Félni kezdtem
A szent bolondokat, don quijotekat, akik vélt valós igazukat, rögeszméjüket nyomják egész életük során még valahogy csodálom is (távolságtartással persze, ki nem tüntetném semmiképp őket, nehogy az a látszata legyen, hogy a mániát előbbre veszem a józan észnél), de az ide-oda hajló, kaméleonszerű, érdekek mentén lángoló alakoktól rosszul vagyok.
Ki-ki döntse el, hogy a ’86-os Érzelmi kötődés írója mikor merre hajlik, és hogy az irány ugyanaz-e. Egyébként abból a szempontból igen, hogy az mindig a Hatalom felé van… “A jobboldal legnagyobb kincse az erkölcs” – hogy végezetül Bencsik egy másik szép bonmot-ját is emlegessük.
De persze ez is épp helyén való egy olyan országban, aminek miniszterelnöke a német sajtóban (Bild) azt találja mondani a kvótarendszer kapcsán, hogy őt ezért Budapesten felakasztanák egy lámpavasra. Ahol a Főnök azt vizionálja a választóiról, hogy az tömegben nem más, mint egy lincselésre bármilyen intézkedés következményében kész csőcselék, ott egyértelmű, hogy a más véleményt mondókkal szemben az egyetlen érv a lepuffantás.
Balogh emelkedett szavakkal nyújtotta át a díjakat, többek között azzal, hogy „Önök a bizonyítékai ennek a nemzetnek a gazdagságára, hogy milyen jó állapotban van az emberi erőforrás”. Hát itt kezdtem el valóban félni. Ettől az állapottól.
(Kiemelt képünkön Bencsik András a Civil Összefogás Fórum egy tavalyi rendezvényén Forrás: MTI/Marjai János)
