A híres amerikai szakértő, George Friedman, a Stratfor elemző cég alapítója a héten adott interjújában azt fejtegette, hogy látványosan nem fog eltűnni az unió, hiszen erre nincs is szabályozás. Nem tudjuk, hogy hogyan kéne feloszlatni, még arra sincs jogi eljárás, hogy egy kilépés hogyan zajlik. Fájhatna a britek feje, ha megszavaznák, hogy elhagyják Brüsszelt. Friedman ijesztő képe tehát a főtt béka esetéről szól, amely a forró vízbe dobva abból azonnal kiugrik, de ha lassan melegítik a vizet alatta, akkor szépen megfől. Magyarul észrevesszük-e, ha egyszercsak már nem funkcionál az unió, de egyébként állnak az épületei, munkába járnak az eurokraták és a híradóban továbbra is minden este hallunk valamit Brüsszel felől?
Ez az aggasztó kérdés. Tusknak is igaza lehet, Friedmannak is, de akkor vajon ki dolgozik az ellenkezőjén, vagyis azon, hogy megmaradjon az EU nekünk, európai államoknak? Mert az egyértelmű, hogy sem Moszkvával, sem Washingtonnal vagy Pekinggel nem tudunk úgyanúgy tárgyalni külön-külön, mintha együtt megyünk oda, uniós színekben. Ha a világ régiói közti versenyben szeretnénk tartani magunkat, ahhoz kell egy európai közösség. Ezen pedig dolgozni kell. Jelenleg viszont mindenki azon dolgozik, hogy mi lesz, ha nem lesz közösség. Tehát körülbelül zajlik a saját „megmohácsolásunk” – egy szép magyar kifejezéssel élve. Mert mindenki abba fekteti az energiáját, hogy letárgyaljon külön dealeket, hogy még lehúzza talán utoljára az uniót, hogy paktáljon az oroszokkal (mondjuk egy északi-áramlatról) vagy már az amerikaiakkal építene bázist, mert nem hisz az európai partnereinek.
Tusk víziója éppen attól válhat valóra, hogy már mindenki a mentőövért harcol, holott együtt még ki tudnánk merni a vizet a süllyedő hajóból. De amíg nem a vödröt fogja a többség, hanem már könyököl – az egyébként nagyon kevés – mentőövért, addig nem lesz ebből az uniós válságból kilábalás. Sem menekültügyben, sem az egész hatásköri-intézményi reform ügyében.
Ehhez pedig azt a tényt kell elfogadni, hogy az összefogás persze komoly kompromisszumokkal jár. Lemondásokkal, megkötésekkel. Ha klubtagok vagyunk, néha az erősebbek vagy gazdagabbak viszik el a jobb asztalt. De legalább bent vagyunk a klubban, és ha idegenek jönnek, kívülről nézve teljes az egység. Lehet persze a klub előtt is sertepertélni, de ezt aligha gondolja komolyan egyetlen kelet-európai kormány sem. Mert nem alternatíva: papíron is kiszámolható, hogy micsoda veszteségeket okozna. Nincs az az orosz köldökzsinór vagy kínai vastüdő, ami életben tartaná ezt a hányattatott sorsú Közép-Európát akkor, ha már nem érdemi tagja az európai klubnak.
Hosszútávon sokkal kevesebbet veszítünk, ha összeszorított fogakkal, de megalkuszunk a közös külső határ védelméről, a NATO ernyője alatti, de közös katonai egységekről; és arról a sor kérdésről, ami a közös pénz, a szabad munkaerőáramlás és a többi uniós vívmány fenntartásához kellene.
A választóknak – vagyis nekünk – kell ehhez némi bátorságot önteni a közvéleménykutatástól remegő lábú politikai elitbe. Nekik is el kell hinni, hogy van támogatottsága az ésszerű kompromisszumoknak és annak, hogy egy egységes Európa állja csak igazán a világpolitika kiszámíthatatlan viharait. Ami viszont igaz a kormányok egy részére – hogy már kifelé dolgoznak – igaz a választók egy részére – hogy szélsőjobbra és balra szavaznak, nem pedig az uniópárti erőkre. A választók akarata előbb-utóbb leképződik a demokráciákban. Ebben a kérdésben sincs ez máshogy. A változást így magunkban kell kezdeni, itt és mind a huszonnyolc tagállamban.
