A kellemetlen természetű lány, akinek társaságát a környezete a legkevésbé sem keresi, de a legfigyelmesebben kerüli, a határtalan szeretetéhségétől és e népszerűtlenségtől egyre kellemetlenebbé és kellemetlenebbé válik, mintha kellemetlenségének tüzét az irányában megmutatkozó érdektelenség táplálná, és hogy emberi nagyságát valahogyan mégis kifejezze, az állatvilághoz fordul segítségül, és valahányszor feltűnik egy macska vagy kutya, a kellemetlen természetű lány boldogan felkiált, óóó, drágaságom, én egyetlen drágaságom, édes pici kincsem, gyere ide mamához, és megsimogatja, és keblére öleli a tehetetlen állatot, de eközben valójában a társaságát kerülő embereket figyeli, vajon felismerik-e benne ebben a pillanatban emberi mivoltának kétségbevonhatatlan nagyságát, érzelmeinek gazdagságát, és azt a tényt, hogy az állat hozzá milyen ösztönösen ragaszkodik, lelke ragyogásának fényében milyen természetességgel fürdőzik és tündököl, ám ha a macska vagy a kutya az emberekhez hasonlóan kerülné a kellemetlen természetű lány társaságát, vagy hamarabb hagyná ott, mintsem a kellemetlen természetű lány különlegességének ténye általa bizonyosságot nyerne, akkor a kellemetlen természetű lány rendel, rumot, sört, és leissza magát a sárga földig, a tengerbe okádik, és később egy kókuszfa tövében találnak rá, arccal a hangyabolyban, ahonnan eszméletlen testét a társaságát kerülő emberek húzzák föl és szállítják haza hátukon, hogy aztán a kocsmába visszatérve sajnálatukat fejezzék ki a lány természetének kellemetlenségével kapcsolatban.
