Két hét sem telt el azóta, hogy a magyar kormány kénytelen volt buszokkal szállítani a menekülteket az osztrák határra. Abban a pillanatban megroppanni látszott a kerítés előtti korszak menekültpolitikája, ami a kormányzati fenyegetőzésre és a tevőleges állami felelősségvállalás minimum alá szorítására épült. Ez volt az utolsó előtti lökés ahhoz, hogy a németek, majd az osztrákok határaik ellenőrzésébe kezdjenek. Most, a kerítés utáni harmadik napon, Magyarország újra csendes. Ellenben a déli határánál elkeseredett emberek próbálnak áttörni a drótsövényen. Európa pedig mintha most inkább a szigor felé hajlana.
Amikor a buszoztatásra sor került, akkor éppen ott tartottunk, hogy a menekültek már jó ideje nem akartak bevonulni a túlzsúfolt, és rossz ellátást nyújtó táborokba, ahova többnyire oda se találtak. Napok óta folyt a vita arról, hogy felszállhatnak-e a müncheni vonatra jeggyel, de útlevél nélkül – az aznap érvényes megoldás többnyire csak akkor derült ki, amikor már kiadták a pénzt a jegyre, szóval nem csak az embercsempészek húzták le őket, hanem az állami vasúttársaság is. Úgy döntöttek: gyalog indulnak Ausztria, majd Németország felé. Bizonyos, hogy addig sem akartak Magyarországon maradni, de az elkeseredésüket sikerült tovább növelni azzal a magatartással, amit a magyar hatóságok tanúsítottak irányukban.
Az autópályán gyalogló tömeg kialakulására a kormány úgy reagált – meglehet azért, mert nem akart még nagyobb bajt, és ez helyes -, hogy inkább buszokkal szállította őket az osztrák határig. Napokig nézhettük a képeket, hogy mennyivel emberségesebb, rendezettebb körülmények várják a menekülteket a túloldalon. Tulajdonképpen már ez érthetővé tette, miért oda akartak menni, miért nem akartak itt maradni. A magyar miniszterelnök ki is jelentette, hogy ez Németország problémája, hiszen mindenki oda tart, könnyen átlépve saját “nemzeti konzultációs” kampányát, amelynek fő üzenete az volt, hogy a “gazdasági bevándorlás” közepette a magyarok munkája forog veszélyben. Igaz, azóta az állami média feloldotta az ellentmondást: a “migránsok” Németországban veszik el a magyarok munkáját. Így kerek a történet.
Nem sok idő kellett azonban, hogy a helyzet megváltozzon. Először Bajorország jelezte, hogy hamarosan megtelik. Csak csikorogva jött a segítség a többi tartománytól. A német szövetségi kormány hamarosan bevezette az ellenőrzést a schengeni belső határon Ausztria felé, majd napokkal később az osztrákok ugyanezt tették a saját kritikus határszakaszaikon. Nem “lezárták” a határt, hanem ellenőriznek, de ez mégiscsak Schengen átmeneti felfüggesztését jelenti. Ami talán ennél is fontosabb, hogy mivel a menekültek már nem az Unió külső határainál tartózkodnak, hanem belül, az uniós magországokban is felforrósodott a vita arról, mi legyen a hozzáállás a problémához.
A több frontvonal mentén felszabdalt, tulajdonképpen már csak a térképen létező Szíria menekültjeinek befogadása valószínű, ez ügyben még az eddig elzárkózó amerikaiak és britek is hajlandóak megfontolni a befogadást. A probléma persze az, hogy egyrészt senki sem tudja, erre a hírre hányan indulnak majd el a milliós jordániai és libanoni táborokból, másrészt, hogy az okmányok nélküli menekültek sokasága igyekszik magát szíriainak – vagy más rettenetessé vált helyről indulónak – vallani magát.
Ami azt illeti, az uniós vagy inkább a német álláspont sosem a korlátok nélküli befogadás volt. A németek csomagban gondolkodnak, aminek része a kvóta (akik már itt vannak, azokat osszuk szét, hogy legalább ne mindenki Németországban kössön ki), a külső határok megerősítése (a beáramlók kontrollálása érdekében) és az előretolt, vagyis az Unión kívüli táborok létesítése, illetve jobb ellátása (hogy lehetőleg minél kevesebben vegyék útjukat az uniós tagállamok felé). Azért érdemes ezt külön hangsúlyozni, mert a magyar kormányfő rendre azt állítja: az Unió egyedül a kvótában gondolkodik. Ez nem igaz. Az viszont igen, hogy mindennek a kivitelezésében sehol sem tart az Európai Unió, hiszen még arról sem döntött végérvényesen, melyik testülete döntsön az egyelőre csak körvonalazódó javaslatokról.
A gondolat népszerű.
Különösen, hogy a kerítéssel, a rendőrsorfallal, a katonák küszöbön álló határőrizetre rendelésével Orbán szeptember 15-i menekültügyi rezsimje órák leforgása alatt felszámolni látszott az országon belüli menekültválságot. Ennél is nagyobb politikai győzelem Orbánnak, hogy a kormány irgalmat nélkülöző politikájának ellenpólusa immár nem a több ezer önkéntes és a még több adományozó, akik többé nem tudnak segíteni, hacsak át nem mennek Szerbiába. Az ellenpóluson immár a kődobáló menekültek láthatók, akik át akarják törni a kerítést, no pláne, gyerekeket dobnak át a kerítés túloldalára (amiről a megbízható állami média beszámolóját vette át mindenki). Ez nyilván nem elfogadható, senki sem állítja, hogy az – a rendőri fellépés arányosságáról viszont lehet vitatkozni -, de meg lehetett jósolni, hogy azok a már útra kelt emberek, akik még nem jutottak el a vágyott európai célhoz, de már vissza se akarnak vagy tudnak fordulni, nem mind sztoikus nyugalommal fogadják majd a magyar kormány lépéseit. A jól bejáratott kormányzati propagandagépezetnek, és az amúgy is befogadás-ellenes társadalmi többségnek igazán nem kell sok, hogy ezt az egyetlen összecsapást elutasító álláspontja általános igazolásaként használja fel.
Most aztán, látva e nagy sikert, Magyarország kerítést épít Románia és Horvátország határán is. Áttereli a menekültek útvonalát Horvátországba és Szlovéniába. Sokak által hiányolt embersége bizonyításaként pedig a magyar kormány újra és újra elmondja a befogadott ezer vagy ezerötszáz vagy sok ezer (eltérő verziók forognak kormányzati ajkakon) kopt keresztény család történetét, akikről éppen csak a menekültügyi statisztikák készítői és a magyarországi kopt keresztények nem hallottak.
És persze szintúgy jól jöhet, hogy az Unióban most megnézhetik: érhet-e valamit egy újabb európai kerítés? Ez esetben viszont Orbán nem az az államférfi, akinek Európa-víziója megváltoztat mindent a kontinensen. Hanem csak olyasvalaki, aki kész elvégezni a piszkos munkát. Ennyiből jogos, amikor Orbán az európai képmutatást ostorozza, habár ez ügyben neki sem szükséges külön leckéket vennie.
Hozzá kell tenni, Európának messze-messze nem csak rossz tapasztalatai vannak a bevándorlásról, de a téma jó ideje kétségtelenül vitatott. Érthetően egyre fokozódik a pánik amiatt, hogy nem látni a mostani menekülthullám végét és végső számait. De itt van az orbáni politika gyenge pontja is. Ahogy a százezres nagyságrendű menekülthullám valóban növekedhet, a tízmilliós számok bedobása sem prognózis, hanem csupán felvetés. Miként a befogadás összes lehetséges következményét nem ismerjük, úgy arról sincs fogalmunk, hogy a menekültek tartós és kemény feltartóztatásának politikája milyen további feszültségekhez vezet az Európai Uniót övező, amúgy is ingatag térségekben, s hogyan hat ez vissza Európára. Lehet hibáztatni a korábbi amerikai katonai beavatkozásokat és következményeiket (kevés figyelemmel arra, hogy micsoda rezsimek ellen háborúztak), meg akár fatális véletlenségből szó szerint eljutni a putyini álláspontig Líbia vagy Szíria kapcsán, de holnap nem fog kitörni ettől – ettől sem – a világbéke.
A “liberális blabla” felett tort ülő Orbán minapi kötcsei beszédében új programot hirdetett. A liberális világfájdalom helyett egyebek mellett a haza etnikai és kulturális összetételének védelme, valamint a mindennapi nacionalizmus lennének e politika pillérei. Sosem látott új gondolatok ezek Európában, száz évvel az első világháború után. De ettől még népszerűek lehetnek.
Amikor tehát Orbán Európát védi, akkor a vízióiban élő Európa várfokán áll. Harcban áll, ezért bármit megtehet, amit megenged magának. A hatóságok tolmács nélkül aláírathatnak olyan papírt, amellyel az alany elismeri, hogy értette a tolmácsot, aki jelen sem volt. Az illegális határátlépést börtönnel, a legálist kitiltással büntetik. A soproni vonatot el lehet vinni Bicskére. A kerítés kapcsán lehet hivatkozni a “nemzeti konzultációra”, amiben ez nem is szerepelt. A saját alaptörvényen is át lehet lépni.
