Én is a rettegett szegedi vonattal tartottam Pest felé, egy kecskeméti író-olvasó találkozóról. Ez volt az utolsó járat aznap, alig voltak az egész vonaton. Egy olyan kupét választottam, amiben ketten azért már helyet foglaltak, mert pár éve egyszer egy egész banda rohant le, mikor Pécsről utaztam szintén igen későn. Ki akartak fosztani, ezt közölték is velem, de mivel pénz nem volt nálam, beérték az üveg borommal, még nagyokat röhögtek is. Szerencsére elég részegek voltak mindahányan, valószínűleg csak brahiból próbálkoztak, egy ujjal nem értek hozzám. Azóta mindenesetre egyedül nem szívesen ültem sötétben vonaton.
Most egy fiatalember és egy idős néni ült a kupéban. A néni sok csomaggal utazott, nagy, nehéz cekkerekkel. Eleinte zavart, hogy annyi helyet elfoglalnak a nem túl esztétikus táskák, de később ezeknek köszönhettem a menekülésem. Emellett a néni semmi vizet nem zavart, ellentétben a fiatalemberrel, aki hosszú időn át fixírozott.
De hát melyik nőnek nem volt még ilyesmiben része?
Gondoltam, egy vonatos bámuló nem oszt, nem szoroz. Telt-múlt az idő, ki kellett menjek a mosdóba. Megkértem a nénit, nézzen rá a kisbőröndömre, melyben a fellépő ruháim lapultak, és elindultam. Nos, a férfi jött utánam. A vagon végében, a mosdó előtt elém furakodott, agresszíven. Ekkor már éreztem, gáz lesz. Volt már részem egyszer korábban támadásban, amiből a lélekjelenlétem és a folyamatos, váratlan kommunikáció mentett meg, hát most is ezzel próbálkoztam.
Fotók: Pál Anna Viktória
„Ha nagyon sürgős, menjen előre” – mosolyogtam rá a fickóra. „Nem sürgős” – mordult vissza, és nem mozdult. Kezdtem nagyon félni. „Nem szívunk el egy cigit? – jutott hirtelen az eszembe egy kapcsolódási pont – utálom, hogy ilyen béna, nem-dohányzó vonatok ezek.” A csel bejött, kért a cigiből, rágyújtottunk a tilosban. Végig remegtem, és az időhúzásra játszottam, hátha jön a kalauz.
Amint a szál végére értünk, újra megkínáltam, közben végig beszéltem hozzá. Vakkantgatva felelgetett, de már oldódott a légkör. Fel is tűnt a kalauz. Kétségbeesett pillantást vetettem rá, reméltem, már csak a cigaretta miatt kitör majd a balhé. Nem tört. A férfi ugyanis ráüvöltött a kalauzra: „Na, tűnés!” – és a kezével egyértelmű mozdulatot tett. A kalauz elinalt. Megint elszorult a torkom, láttam, semmiféle segítségre nem számíthatok. „Ha most leütlek – közölte szokatlan nyíltsággal a csávó –, mi történne? Semmi. Maximum még egy DNS-vizsgálat.”
Elmondta, hogy aznap szabadult a szegedi Csillagból, és a DNS-vizsgálat emlegetése után világos lett, hogy valószínűleg nem kis értékű rablás miatt élvezte a műintézet vendégszeretetét. Bólogattam tovább, mint akit felhúztak, kedvesen válaszolgattam. Addig-meddig, míg egyszerűen a bizalmába fogadott, és szóval tartott csaknem a Nyugati pályaudvarig. Közeledvén azért végig a menekülésen pörgött az agyam. Ő már felvetette, hogy nálam aludna, és a jövőt majd holnap meglátjuk. Telefonálni nem mertem, ötletem nem volt. Visszamentünk a kupéba, és virágnyelven próbáltam a néninek küldeni az S.O.S. jeleket. Értett belőle. Amikor a vonat fékezni kezdett, én mentem ki először. A néni gyorsan utánam nyomult, húzva-vonva a súlyos és hatalmas cuccokat, amik így közém és a férfi közé kerültek. Még meg sem állt a vonat, a néni intett, nyomás. Futottam, mint a lőtt nyúl, szinte vakon. Kint nem láttam egy taxit sem, de a 4-6-os épp indulni készült. Elértem. A sokk otthon jött ki rajtam, egész éjjel sírtam. A barátaim jól leszidtak, és azóta valaki mindig hoz-visz az ilyen fellépéseken.
De valahogy nem normális, hogy Európa közepén rettegni kelljen annak, aki el akar jutni A-ból B-be. Mindennaposak a rablások, bevett trükk, hogy a csomagtartóban lévő bőröndöt lekapják a csomagtartóból, és a tolvaj már inal is. (Nem igaz, hogy a visszatérő szarkákat nem lehetne lekapcsolni.)
A nemzetközi vonalak is megérnek egy misét. Két éve Berlinbe mentem így. Egymagam foglaltam le egy hálófülkét, de már eleve közölte a kocsikalauz, hogy ne aludjak mélyen, hiszen lopnak. Az még csak hagyján, hogy menet közben kigyulladt a vagonunk, és a puszta közepén leszállítottak minket az éjjeli Csehországban. De az már nincs rendben, hogy közben láttuk, hogyan dolgoznak a fosztogatók. És a személyzet semmit nem csinált. (Azon sem csodálkoznék, ha ebben a buliban sokan benne lennének.)
Azt sem fogom soha elfelejteni, amikor egyszer, mivel nem volt jegyem, a kalauz felajánlotta, hogy a wc-ben rendezhetjük a számlát, és taszigálni kezdett. Végül közös megegyezéssel (iszonyúan sikítoztam) a leszállítás mellett döntöttünk.
Azt már kezdjük megszokni, hogy állandóak a késések, hogy a turisták által is kedvelt balatoni járat az ország szégyene, hogy négy és fél óra alatt lehet levergődni mondjuk Tapolcára, és a vonalon nincs egy büfékocsi, egy mozgóbüfé (bár legalább már bemondják a Nyugatiban, hogy vigyünk elég folyadékot a hőguta ellen), hogy a mosdók katasztrofális állapotban vannak, hogy boldog lehet, aki a megvett helyjegye helyét valóban megtalálja, és el is foglalhatja. (Egyik ismerősöm szerint az a szerencse, hogy sínek vannak, mert anélkül még el is tévednének… )
De az, hogy már nemcsak pokolian kiszámíthatatlan és kényelmetlen az egész vonatosdi, hanem kimondottan életveszélyes, az ellen tényleg valamit tenni kellene. Tudom, nincs pénz semmire, de szerintem igenis szükség lenne biztonsági személyzetre – főleg az éjszakai járatokon…
