“Ez a rohanás, amibe’ ezek a mai fiatalok vannak…” – harapta el a tanulságot a bácsi a másfél órás dialógus végén, amit a szomszédasszonnyal folytatott a vonatkocsiban. Ordítva, pedig láthatóan Anna és én is fáradt, mosott szarok voltunk reggel hatkor, miután egész éjszaka a Szeged környéki erdőkben kutattuk a menekülteket. (Mer’ ugye a rohanásba’ vagyunk mink is). A másfél órába szinte minden belefért a receptektől – amit “az internetben” olvas a szomszédnéni, amit meg “azér’ gyávaság volt nem megadóztatni” -, a Horn Gyulán keresztül – aki “az utolsó rendes ember volt a másik oldalon, nem olyan, mint a libatolvaj” -, addig, hogy “az unokának megveszik a nyolcezres cipőt, nekem meg csak féláron háromezerért ezt az ócska papucsot.” A dramaturgiai csúcspont persze a menekülttéma volt. “Adna” nekik a bácsi. “Hozzák az ebolát.” “Debrecenbe’ is mi van?!” “Azt tudtad, hogy fizetik őket Afrikába’, hogy ide jöjjenek.” “Az ember már el se hinné, mi az igazság”.
Már egy kicsit fejfájósan jutott eszembe az igazság. Hogy az a negyvenéves-forma, Szíriából érkezett kurd apuka, akivel az állomáson beszélgettünk Szegeden, nem azért nem hozta el a “jóba” a feleségét meg a gyermekét, mert egy önző, szemét alak, hanem azért, mert azután indult útnak, hogy azoknak egy repesz szétrobbantotta a koponyájukat.
Úgyhogy remélem, az a “kurva kölök” megbecsüli azt a drága cipőt, amit úgyis kinő és eljár vele iskolába, mert a nagyapja is attól lett ilyen tájékozott. Sajnálom is, hogy annyira ijesztően szürreális volt a kocsi hangulata, hogy szabályosan elmenekültem onnan, köszönés nélkül. Ha már tájékozottság, megkérdeztem volna az öreget, hogy mit tud a brókerbotrányról, mert én az utóbbi időben semmit nem olvastam róla. Vagy esetleg Tiborcz Istvánról. Vasárnap jár-e boltba? Hogy megvan-e még a szakom az egyetemen? …egy csomó dolgot elfelejtettem megtudni tőle. Pedig biztosan lett volna még a tarsolyában ennek a tisztes, magyar embernek.
