Számos népmesehőst ismerünk, akik a tükörképük miatt a tükröt kárhoztatták, és nem önmagukat. Őket valószínűleg nem vigasztalta, hogy az udvari bolondok is csak addig maradhattak – jobb esetben az állásukat kockáztatták, rosszabb esetben a fejüket -, amíg pontosan tudták, hogy hol húzódnak az úgynevezett tűréshatárok. Mert a gondolat és a véleményszabadságnak mindig máshol volt a küszöbe.
Az én helyzetemet más súlyosbította, nevezetesen, hogy olyan tekintélytiszteletre neveltek, aminek következtében a rangot és a címet sokáig egyformán ítéltem meg a teljesítménnyel. Csak egyetemista koromban döbbentem arra rá, hogy igazából csak az utóbbinak van jelentősége, mert a többi puszta talmiság: csillogás, cifraság, szemfényvesztés, vagy, ahogy azt apám mondta: kórság.
Nehezen tértem napirendre a dolog fölött. Átmenetileg elbizonytalanodtam, és hónapokba, ha nem évekbe telt, mire ráébredtem, hogy igazán az empíria számít, és az abból adódó bizonyosság. Nemcsak tükrökben láthatjuk meg önmagunk, mert anno az én szüleim azért járatták a Népszabadságot – Világ proletárjai egyesüljetek! -, hogy a vezércikkek dörgedelmeiből érthessék meg a hétköznapjaikat.
A mai Magyar Nemzet önmeghatározása szerint egy polgári napilap. Hogy mit kellene pontosan érteni ezen, nehéz meghatározni, mert ahhoz nem elegendő a polgár szó definiálása, arra is szükség volna, hogy ugyanazt értsék rajta az emberek, de ma ez ügyben még G. Fodor és Balogh miniszter sem árul egy gyékényen.
A tétel tehát ma enyhén szólva sem áll meg a két lábán.
A Magyar Nemzet ugyanis egy olyan párt lapja, amely az elmúlt időben elmulasztotta, hogy értékelhető magyarázatot fűzzön metamorfózisaihoz. Hogy az olvasók zömét ez mégsem zavarta? Nos, ez szerintem három dologból adódott: a masszív kommunista-utálatból, az ellenzék gyöngeségéből és OV – aki nem főszerkesztő, hanem elnök – karizmatikus erejéből.
A fáma szerint minden normális húszéves forradalmár, a középkorúak zöme pedig konzervatív. A változást általában a tapasztalattal magyarázták. Ezek közül a zöm nem igényelt kommentárt, de volt olyan, ami nem volt megúszható. Aki ezt mégis úri luxusnak tartotta, azt kockáztatta, hogy a nép onnan köpönyegforgatónak/szélkakasnak minősítette.
A Magyar Nemzet az elmúlt időben fontos tükör volt. Ahol azt OV az elmúlt években felállította, ott sem az előfizetőknek, sem másoknak nem kellett sok pénzt leszurkolniuk ahhoz, hogy tudhassák, hol a helyük. OV és az MN egy pár voltak, egymás szinonimái. Jelentésük egybeforrt.
Hogy mi volt hamarabb: a tyúk vagy a tojás, senki sem tudja: előbb a szerkesztőség néhány tagja lépett ki, akik tettüket azzal indokolták, hogy a tulajdonos kiállt OV mögül, amit nem tolerálhattak. Ezt SL váltig tagadta. Amikor beszélt, azt csúnyán tette, de olyankor sem elveket emlegetett, hanem pénzt. Sokkal inkább hatalomgyakorlási technikáról tanították ki egymást a felek, mint morálról. Hogy önmagában ettől a Magyar Nemzet ellenzéki fórummá vált volna? Hát, nekem nem. Mert ahhoz akkora ellentétnek kellett volna lennie, aminek következtében a tulajdonosi kör pártot is vált, vagy alapít, de ez eddig nem következett be.
Nekem kacag a májam attól, hogy OV most arra inti hívőit, hogy ne adjanak interjút korábban kézből etetett brosúrájuknak. Ez rossz vicc. Ezt én nem veszem komolyan. Azon is csak nevetek, ahogy a FIDESZ a szemem láttán osztódik. Ha pedig ez itt most egy “itt a piros, hol a piros” játék lenne, egyik skatulyát sem választanám, mert nem tudnám, hogy melyik alatt van a pénzem.
Ez itt és most a helyezkedés ideje, amikor állami munkahelyre, jól láthatóan, Magyar Naranccsal lépnek be, hogy az ipari kamera jól vehesse őket. Most mindenki rácsodálkozhat, hogy nemcsak a fociban van igazolási időszak. Klubhűség? Hogy az mi? Kérdezzék P. Róbertet, aki miután csekély büntetéssel megúszta, hogy H. Pétert szarkupacnak nevezte – oké, nem őt, hanem a tevékenységét, mert abban reménykedett, hogy ezáltal kevesebbel megúszható -, olyan erkölcsi jóvátételt kapott az internetes világtól, amit a bebörtönzött Mandela nem kapott annak idején, amihez még egy plusz jutalom járult: egy nagyinterjú a polgári napilapban, ami ezt követően jegyzetíróként is leigazolta.
Hogy mit ért el ehhez képest az első fokon nyertes? Nem sokat, mert most már mindenki szarkupacozza, amit nem tudom, hogy mennyire enyhít, hogy közvetítésének hála klubja leigazolhatta a sokat látott F. Sándort? Majd eldönti a jövő. Én a magam részéről mindenkinek gratulálok. Beleértve magamat.
