Jöhetünk persze azzal, hogy az egész csupán komcsi csökevény, de felesleges, a nap maradt, megmaradt, tovább él, és csak rajtunk áll, mivé alakítjuk. Sok nőszervezet és igen sok kitűnő egyéniség felemeli a szavát ellene, holott van létjogosultsága az alkalomnak. És éppen az, amivé mutálódott: hogy felemeljük a szavunk, felhívjuk a figyelmet a problémákra, hogy figyeljenek a nőkre, jobban, máshogyan, mint a hétköznapokban. És aztán mindez a hétköznapok részévé válhasson. Hogy megszülessenek olyan mondatok, amiket idézni lehet és kell is, ha a mindennapokban még mindig tapasztalható hátrányos megkülönböztetés éri a női nem tagjait.
Túlzás persze, ha rögtön fejbe vágjuk a cseréppel a szomszéd Józsi bácsit, akit a legkevésbé sem érintett meg a feminizmus szele, és akit csupán a megszokás (és talán a benne lakó eredendő kedvesség) hajtott arra, hogy délelőtt beállítson hozzánk egy szép szál virággal. Ők azok a Józsi bácsik, akik a névnapokról is mindig megemlékeznek, akik nem látnak (és nem is keresnek) hátsó jelentést semmiben. Hozzák a csokrot, ha a szokás és az illem megkívánja. Más a helyzet a hivatali, krokodilmosolyú álszentekkel, vagy az otthoni asszonyverőkkel, a diszkriminálókkal, akiknek mindez csupán egy évente esedékes kötelező kűr: adjunk egy dobozka akciós bonbont a fehérnépnek, aztán egy évig csend lesz. Ők azok, akik hangosan feministáznak, akik ha olyan nővel találkoznak, akik az egyenlő bánásmódért küzdenek, elfelejtik a kötelező udvariassági szabályokat is, mondván, hogy „Nesze nektek feminizmus”, és félrelöknek sorban állás közben. Közben félrenéznek, ha azt látják, egyre több a monokli a szép házbéli nő szeme alatt, simán megrángatják a saját nejüket is, ha a vacsora nem olyan, mint amilyet elképzelnek, és meg sem rezdül a szemöldökük, amikor a havi fizetési íveket aláírják, amely alapján a nők ugyanazon munkáért kevesebbet látnak viszont a számláikon. És ha valaki megemlíti, hogy mindez azért nincs rendben, azt bírják felelni, hogy a nők mindig csak picsognak, biztosan régen kezelte le őket egy igazi férfi. Vagy megy a menstruációs nyavalygás, tombol a klimax. Ők azok, akik pontosan tudják, hol a nőnek a helye, mennyit ér a nő szava. Ott, ahová ők teszik őket, annyit, amennyit hajlandóak meghallani. Amelyik nő nem felel meg ennek a macsó eszménynek, az nem is nő, az egy csökevény, szőrös lábú feminista. Holott nem szabadna elfeledkezni arról, hogy a feminizmus nem arról szól, hogy a nők le akarnák igázni a világot. Kedvenc idézetem jól tükrözi, inkább miről is lenne szó: A feminizmus az a radikális eszmerendszer, amely kimondja, hogy a nő is ember.
Téglát cipel a fején egy nő egy dzsammui építkezésen
Fotó: MTI/EPA/Dzsaipal Szingh
Roppant érdemes figyelni a reakciókat, amik az olyan érdekes és figyelemfelkeltő akciókat követik, mint amilyen Papp Réka Kingáé is. Gyönyörűnek tartom, aki a bántalmazott nők felemlítése kapcsán (és tudjuk jól, milyen egyezményt nem támogattak a napokban…) annyit képes megjegyezni, hogy hát senki nem tartott pisztolyt a nő fejéhez, hozzámehetett volna egy jóravaló emberhez is. Mi ez, ha nem megint a megszokott és hányingerkeltő áldozathibáztatás? Tehát aki ilyetén módon rosszul választott, köszönje önmagának, és vágjon a pofonok, ütlegek után is jó képet a dologhoz… Mert amúgy ha nem elég csinos, nem eléggé kezelhető, joggal csalják, joggal nyílik ki újra a pofonos zsák, joggal hagyják ott egy-két-három gyerekkel a pácban. Joggal fosztják meg alapvető emberi jogaitól. Csak mert nőnek született.
Sokat köszönhetünk az egykori harcos feministáknak, ma még fel sem tudjuk fogni, mennyit. Mint ahogy sokat köszönhetünk a mai nőszervezeteknek is, akik felemelik a hangjukat, ha visszásságokat tapasztalnak. Talán húsz-harminc év múlva ezt is jobban fogják tudni értékelni azok, akik ma még inkább félrenéznek. Mert csak az egyenlőségből születhet tiszta együttműködés. Én ezt a folyamatot ünneplem Nőnapon. És ezt látom minden szál ajándék-virágban, még ha nem is ebből a meggondolásból adták…
