Varga úr, nincsenek nekem nagy vágyaim!

Tudja, kedves Varga István, sosem akartam én emancipált nő lenni. Nincsenek nekem nagy vágyaim.

Szóval, szülnék én hármat-négyet, akár ötöt is. Ha fel tudnám őket nevelni. Erre viszont esélyt sem látok. Nem azért, mert élhetetlen lennék, a Béla se az, dolgos ember, nem iszik, nem dohányzik, szerették is a beosztottjai. Anyám szerint is jó választás volt, igaz, anyám azt is mondogatta, mikor hazajött a három műszakból, hogy tanuljak, akkor nekem nem kell annyit gürizni, mint neki. Mondtam is neki múltkor, a vasárnapi rántott csirke fölött, hogy tudod anyu, te vagy az a trapézgatyás-zeppelines-elgétés generáció, akik igent mondtatok a rendszerváltásra, holott az eszesebbje már akkor tudta, nagy szívás lesz, de azt még ti sem gondoltátok volna, hogy még én is tolom a szopórollert, mi? Ezt a Timi szokta mondani, eltanultam tőle, még akkor is, ha nekem nem áll olyan jól, ahogy mondom, mint neki.

Tudja, kedves Varga István, én se erről álmodoztam ám. Pedig még diplomám is van. Szerencsés vagyok, anyám csak mondogatta, tanuljak, amíg lehet, nem kell hazaadnom egy fillért se, ne foglalkozzak a villanyszámlával, lehet menni hétvégén túlórázni. Ment is. Én meg a postára, hogy befizessem a tandíjamat a fizetésemből. Tandíj, beszélek hülyeségeket, költségtérítés. Dolgoztam mellette, hétvégén meg buli, jó idők voltak azok, a barátnőm kapott a főnökétől szolgálati autót, majd’ szétesett az egyes golf, de ment. Tényleg, mi lehet velük, azt hallottam, a kétezres évek elején csődbe ment az a jól menő vállalkozás, nem bírták a terheket. A Bélát is egy ilyen hétvégén ismertem meg, a diszkóban, nem egy táncos fajta, de jó a humora.

Hát, nem voltunk már fiatalok, jobb is ez így, mindketten éltünk már eleget. Nem volt nagy lagzi, anyósomék már nyugdíjasok, nem akartuk őket költségekbe verni, Bélának volt annyi megtakarított pénze, hogy megvegyük a negyedik emeleti panelt, én választottam ki, amerikai konyhás, hogy tört volna le a kezem, mikor rámutattam a fehér erezett konyhaszekrényre a bútorboltban, nyalhatom akármennyit, minden meglátszik rajta. Kaptam egy jobb állást, sokat számít az a bruttó tizenkétezer forint egy ilyen kis városban, jókor, a Béla főnöke egyre többet késett a fizetéssel, aztán pár hónap múlva kiderült, amit a minimálbér felett zsebbe kapnak, arra keresztet vethetünk, a Béla főnöke infarktust kapott, a céget felszámolták. Pedig milyen céges bulik voltak a főnök hétvégi házában, istenem!

“Tudja, kedves Varga István, én se erről álmodoztam ám.” – Fotó: AFP / Eric Lamand

Összeültünk egyik este, osztottunk-szoroztunk, kiváltottuk a Bélának a vállalkozóit, a gyerek még várhat egy-két évet, én beiratkoztam németre, mert több lábon kell állni a mai világban. Meg aztán, ki tudja, mit hoz az élet. Lecseréltük az öreg Opelt, hát el se hiszi, milyen öröm volt az a hat éves új autó, és a részlet se volt sok, negyvenezret kinyögünk havonta valahogy, legfeljebb idén nem megyünk a Balcsira. Meg jövőre se. Anyám sírt, hogy sose lesz már unokája, bezzeg a szomszédék Livije most terhes a harmadik gyerekkel, mondtam neki, hogy a mai világba nem úgy megy az, egyébként is, most vették meg a németek a kft-t, biztos lesz létszámleépítés, ha kirúgnak, hova fogok elmenni dolgozni? Nem ugrálhatok 36 évesen, a Béla is annyit dolgozik, mint az állat, nincs pénz alkalmazottra, röhej, hogy saját maga után majd’ százezret fizet tébébe minden hónapban, a könyvelőt fizetni kell, a munkákat meg csak úgy tudja megtartani, ha szinte ingyen csinálja, különben mindent elvisznek a nagyok. Anyám sopánkodott, hogy micsoda világot élünk, neki azt mondták, a gyerekeinek jó lesz. Mondtam neki, hogy nincs semmi baj, van mit enni, van fedél a fejünk felett, egészségesek vagyunk, a dolgoknak a pozitív oldalát kell nézni, mi lenne, ha albérletben laknánk?

Aztán, a következő évben nagy lehetőség jött, egy ügyvédnél kezdtem dolgozni, előtte is bedolgoztam neki, este héttől tízig, mert közgazdasági szakközépbe jártam és gyorsan gépelek, a Béla csak nézett, mikor az ebből megspórolt pénzből a negyvenegyedik születésnapjára megleptem egy welness hétvégével, hát ennyit megérdemlünk, nem? Olyan jó volt az a hétvége, a Bélát már rég láttam ilyennek, még lovagolni is befizetett, pedig nem volt olcsó, de azt mondta, ne törődjek vele, tudja, hogy mindig szerettem volna és úgy nevetett, azt mondta, soha nem látott még ilyen riadt fejet, mint amit akkor vágtam, amikor a ló kocogni kezdett velem.

Biztos vagyok benne, hogy ezen a hétvégén fogant meg a kis ÁdiSári, így hívtuk, amíg nem tudtuk, kisfiú lesz-e vagy kislány. Tudja, szégyellem bevallani, de nagyon sokat sírtam akkoriban. Örülnöm kellett volna, de féltem, mi lesz velünk, féltem, hogy kirúgnak az irodából, ha az ügyvéd úr megtudja, hogy terhes vagyok, a Béla fizetése meg semmire nem elég. Pedig dolgozik, szakadásig. Ebédidőben nézegettem a babakocsikat a neten, még a Vaterán is hatvanezer forint, a barátnőm, aki tavalyelőtt szült, mesélte, hogy csak a szülés került százötvenezerbe, annyit kért a doki. Plusz vizsgálatonként a tizenötezer. Anyám kiabált velem, hogy örülnöm kéne, hogy egészséges, ne foglalkozzak semmivel, majd nyugdíj mellett eljár takarítani és segít nekünk, ahogy tud, amíg ő mozogni bír, ne legyen gondom semmire. A volt osztálytársam, aki most Németben él, ígérte, küld mindent, csudaszép dolgok vannak ott, ne aggódjak, mert az árt a babának. Na persze, ő könnyen beszél, négy órában dolgozik egy nagy cégnél, ha nem végez, haza is viheti a munkáját, még bölcsi is van ott, ahol dolgozik. A férje meg annyit keres, ha ő nem dolgozna, se lenne semmi gondjuk, de a Timi mindig ilyen volt, soha nem fért a bőrébe, azt mondja, még most is benne van a magyar vér, ha nem csinálna semmit, meg is őrülne a négy fal között a gyerekkel. Még külön kocsija is van.

Aztán megszületett Sári, és nem győztem tőle bocsánatot kérni. Ha látná, Varga úr, milyen édes kis szőkeség! És annyira értelmes, az óvó nénik is mindig dicsérik! Igen, már óvodás, közben sok minden történt, a Béla már nem vállalkozó, elment egy multihoz dolgozni, mert a vállalkozás tönkrement a körbetartozások miatt. Mire észbe kaptunk, már az Apeh is végrehajtást indított a kft ellen, ez is micsoda dolog, hogy nem is kell értesíteni az adózót, így mondják, önálló hatáskörben járhat el. Kértünk részletfizetést, rendesek voltak, megkaptuk, de a munkákat elvesztettük. Béla sírt, Istenem, sose láttam még sírni, csak az anyja temetésén, mit tegyek, ő ilyen, nem szívesen beszél arról, mi van benne, de én érzem, hogy nyugtalan, feszült. Ezért nem is mondogatom neki, milyen rossz nekem, hogy alig látja a gyereket, mire hazaér, Sári már alszik, hétvégenként meg sofőrködik éjszakás műszakban, hogy meglegyünk valahogy. Én most munkanélküli vagyok, az ügyvédi irodába nem vettek vissza, jött helyettem egy fiatal lány, akinek jogi asszisztensi végzettsége van, és olaszul is beszél, az ügyvéd úrnak pedig sok olasz ügyfele van, jól járt vele, az biztos.

Tudja, Varga úr, gondolkodtam, hogy elvégzem a pénzügyi-számviteli főiskolát is, könyvelő mindig kell, abból sose elég, meg tanárból, orvosból, úgy mondják, de nincs ingyenes képzés, az ablakok meg olyan rossz állapotban vannak, megvetemedtek, csak úgy húz, már szigetelni sem érdemes, ki kell őket cserélni. Timi volt itthon a nyáron, azt mondta, nem tudja elképzelni, mi történt velem, hol van az a jó kedélyű, vihogós lány, aki minden hülyeségben benne volt és meg akarta váltani a világot. Nem mondtam neki semmit, nem akartam semmivel foglalkozni, olyan jó volt az az este, azt se tudom, mikor ültem be így valahova és mikor ittam vodkatonikot, csak úgy. Fejbe is vert, pedig csak kettőt ittam.

Tudja, Varga úr, nem tudom, hogy most mit csináljak. Azt mondják, ha jön, csőstül jön. Végre kaptam egy állásajánlatot. Nem egy nagy meló, egy régi főnököm mellé mehetnék titkárnőnek, nagy céghez, multihoz, ott lett most középvezető és azt mondja, én kellek neki, hiába állnak sorba a több nyelvet beszélő friss diplomás, műcicis csajok, bennem bízik, mert tudja, úgy dolgozom, mint az igásló. A pénz is nagyon jó. Csakhogy múlt héten kiderült, hogy terhes vagyok. Nem is számítottam rá, dehogy terveztük, mire? Bélának még nem is mondtam, anyámnak se merem, nem tudja senki, csak én. Nem is fogják megtudni, mert már döntöttem, megbeszéltem a nőgyógyásszal is mindent. A Timi jön haza két hét múlva Münchenből, azt mondjuk majd, leutazom vele a szüleihez, vidékre. A Béla úgyis azt mondja, menjek csak, úgysem járunk sehova, anyám meg vigyáz Sárikára, úgyhogy nyugodt leszek felőlük. Remélem, Varga Úr nem ítél el a döntésem miatt, higgye el, hogy ezerszer megrágtam, végiggondoltam mindent. Megszülném én, ha lehetne, de most nem lehet.

A Bélának meg úgy lesz a legjobb, ha nem is tud róla. Amúgy is mondogatja mostanában, hogy zsibbad a keze meg hogy szurkál a mellkasa, aggódom miatta is. Csoda, hogy mondogatja, milyen olyan zárkózott. De akármilyen is, jól megvagyunk együtt, jó választás volt. Nem iszik, nem dohányzik. Meg nem ver, mint a szomszéd utcában azt a kis Enikőt a férje, az egész utca tudja, a rendőrséget is kihívták már, de azt mondták, addig nem csinálnak semmit, amíg vér nem folyik. Pedig ők is élhetnének jól, mindenük megvan, házimozi, télen járnak síelni, nyáron a tengerhez, de hát a pénz nem boldogít, ugye. De a Béla soha nem emelne rám kezet. Még akkor se, ha kiderül az abortusz.