Light filmkritika
exodus-istenek-es-kiralyok-christian-bale-joel-edgerton(650x433).jpg (exodus, istenek és királyok,)

Csak az kiabál, aki fél

Ezredéves bibliai történet, grandiózus díszletek: megafonba kiabál, csak nem mond semmit Ridley Scott. Az Exodus: Istenek és királyokat nézni jó, csak hallgatni ne kelljen.

Tételmondat következik a kezdő filmesek képzeletbeli kiskátéjából: bibliai filmet csak akkor készíts, ha van róla valami mondanivalód. A történetet magát ugyanis jó eséllyel már ismeri a hollywoodi blockbusterre beülő egyszeri mozinéző, akkor is, ha nem vallásos, mégiscsak a zsidó-keresztény kultúrkörben nőtt fel, a beeső muzulmán nézők szintúgy, minthogy vallásuk tiszteli a kereszténység prófétáit, így Mózest is. Ridley Scott nem kezdő, nagyon nem, és mégis, mintha nem tudott volna erről az egyszerű tételről, az Exodus: Istenek és királyok ugyanis nem mond az égvilágon semmit.

A film messziről indít, és hosszan mesél: Mózes és Ramszesz ifjú férfikorával indul, amikor még testvérekként éltek együtt Széthi fáraó udvarában, és a frigyláda utaztatásának megkezdésekor ér véget. A kettő között képet kapunk a Ramszesz és Mózes közti bimbózó testvérviszályról: Mózes minden minőségében több tehetséget mutat testvérénél, legyen szó közelharcról, hadvezetésről vagy diplomáciáról, maga Széthi sem rejti véka alá véleményét Ramszesz képességeit illetően. Így aztán, testvéri érzelmek ide vagy oda, Ramszesznek tulajdonképpen kapóra jön, amikor fény derül Mózes valós származására. Az ítélet száműzetés, ami csaknem egyenértékű a halálbüntetéssel, ám hősünk némi szenvedés árán eljut a sivatagba, ahol tinifilmekbe illő sebességgel szerelembe esik, megnősül és apa lesz. Élhetné is a pásztorok békés életét, de aztán jön a csipkebokor, a küldetés hívó szava pedig erősebb, mint a házastársi ágyé, Mózes tehát hátrahagyva családját – ami később még jól fog jönni – visszatér Egyiptomba, és kezdetét veszi az aknamunka a zsidók felszabadításáért, a régi testvérviszály szintet lépve hirtelen emberéletekre megy ki, mígnem egyik oldalon beszáll Isten is, ami általában hamar eldönti a vitás ügyeket. Mózes végül elindíthatja népét az Ígéret földjére, ami négyszázezer emberrel és egy üldöző sereggel azért nem egy könnyű délutáni séta, ám, mint ismeretes, a deus ex machina ismét megmenti a napot, hősünk újra egyesül a családjával, a kiválasztott nép pedig megmenekül, aztán törvényalkotás, kőtáblák, frigyláda, Kánaán, meg amit akartok.

Scott képtelensége az önmérsékletre nem csak a történeti tól-ig kijelölésében mutatkozik meg, dicséretes következetességgel megmutatkozik a film minden mozzanatában: az Exodusban minden grandiózus, a látvány, a küldetés, az érzelmek, és a legegyszerűbb párbeszédek is annyi pátosszal szólalnak meg, mint egy területi szavalóverseny Ady-fetisiszta első helyezettje. Scott, alaposan bejáratott operatőrtársa, Dariusz Wolski hathatós segítségével festői nagytotálokkal veri a mellét az egyébként kétségtelenül csinos díszletekre és ügyesen megválogatott forgatási helyszínekre, a figyelmes néző könnyedén felrajzolhatná a birodalom térképét, annyiszor látjuk felülről. Ám ez csak a mozi elrontottsága miatti dühöm kivetítése szegény operatőrre, valójában a látvánnyal semmi gond nincsen, sőt, az Exodust nézni tulajdonképpen egészen jó élmény.

A hetedik csapás: jégeső

Mind a filmre vett képsorok, mind a számítógéppel animált részek jól néznek ki, el is várható, hisz a tízcsapást képbe komponálni igazi jutalomjáték, látszik is az eredményen: szemben az igencsak vérszegény csatajelenetekkel, a csapások nagy ívűek és nyomasztóak, amilyennek lennie kell egy mindenható – és meglehetősen dühös – Isten büntetésének, legyen szó bögölyökről, sáskákról vagy békainvázióról (ez utóbbit egyébként igazi békákkal vették fel!). Ugyanez igaz az átkelésre a Vörös-tengeren: a víz kettéválasztása finoman komponált és elszakad a képes gyerekbibliák vízfalas bohóckodásától, és bár az üldözők elleni isteni beavatkozás olyan idegesítően szájbarágós, mintha nem is ugyanaz az ember instruálta volna a jelenet két oldalát, mégis, a medrébe visszaérő tengerről szóló snittek a film azon ritka jeleneteinek egyike, amelyet végre felhőtlenül lehetett élvezni.

Kár, hogy Scott a forgatókönyv, különös tekintettel a dialógusok megírására nem talált egy az operatőrhöz hasonlóan hozzáértő kollégát: a párbeszédek – melyeken a szinkron sem segít – a nevetségességig műviek, akár Ramszesszel, akár az Istennel, akár feleségével beszél Mózes, különösen ez utóbbiakon nyeldekelte feltörni készülő röhögését a moziterem közönsége. És még mielőtt valaki a korhűség és a bibliai szövegek megkövetelte pátosszal védené a dialógokat, előrebocsátom, hogy mióta A passió képes volt arámi nyelven hiteles párbeszédeket prezentálni, azóta ez az érv elég gyenge lábakon áll.

Hogy a forgatókönyv kínálta szűkös lehetőségek, vagy a szereplőválogatás hibájából, de az alakítások jó esetben középszerűek, de inkább bűnrosszak. Christian Bale-től eltekintve, aki még ebbe a teljességgel semmitmondó Mózes-figurába is tudott valamicske életet lehelni, így az ő figurája legalább valamennyire életszerű, bár még ezzel együtt is jó eséllyel ebben a filmben nyújtotta ragyogó karrierje leggyengébb teljesítményét. Vele szemben a Ramszeszt alakító Joel Edgerton megejtően gyenge, még akkor is, ha nem is volt igazságos választás egy Bale-szintű klasszis mellé odaállítani, főleg úgy, hogy Ramszeszt, Egyiptom legtovább uralkodó, azaz alighanem nem teljesen inkompetens fáraóját az uralkodásra alkalmatlan hisztérikaként ábrázolták az alkotók, aki egy pillanatig nem tudott reális ellenfele lenni még Mózesnek sem, nemhogy az istenének.

María Valverde Mózes felesége, Cippóra szerepében

És a karakterek ismertetését itt nagyjából be is fejezhetjük, tekintve, hogy az összes többi mellékszereplő gyakorlatilag biodíszletként funkcionál, beleértve az Istent megjelenítő, felejthető gyerekszínészt és Sigourney Kétmondatos Weavert. Ben Kingsley az egyetlen, aki valamelyest kitűnik, de ő is inkább legenda-volta miatt, Széthi szerepében John Turturrónak ugyanúgy semmi mozgástere, mint a Józsuéként zavarodottan pislogó Aaron Paulnak, vagy María Valverde alakításában Mózes feleségének, akiről annyit tudunk meg, hogy szép. És, hogy ismét hangsúlyozzam, ez nem a színészek hibája, sokkal inkább a színészvezetés fantáziátlanságából adódik.

Mindig, amikor egy legenda új filmet rendez, filmrajongók százezreinek pulzusa indul meg felfelé, a várakozást remény és/vagy szorongás cseppjei ízesítik attól függően, a nagyöreg hol áll épp a karrierjében: eleddig nem vagy csak ritkán hibázott, és hogy általános tendenciákat tekintve fel-, esetleg leszállóágban van-e. Ridley Scott ez ügyben valahol középen helyezkedik el, közel ugyanannyian tartják tévedhetetlen zseninek, mint ahányan elküldenék már nyugdíjba, sőt, e két csoport olykor metszi is egymást. Az Exodus: Istenek és királyokat is nagy várakozás övezte, erre a nagy nevek, az ügyes kampány és a még annál is ügyesebb trailer is rátett egy lapáttal – mi is nagyon vártuk. A film azonban nem mond semmit sem Ridley Scottról, sem az ő isten-képéről – pedig az ateistáknak is van olyanja -, a bebiflázott tananyagon kívül nem tudjuk meg, mit gondol az elnyomásról, a hitről vagy az istent kereső emberi természetről. És – ami egy Mózes-filmnél viszonylag súlyos probléma – Mózesről sem tudjuk meg, hogy úgy egyébként, amikor épp nem Isten megafonja, akkor kicsoda.

Exodus: Istenek és királyok – amerikai-angol-spanyol történelmi kalandfilm, 142 perc – 6/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.