A Vector Rush egyszerű játék, a geometria és a perspektíva előnyeit egyesíti, egyáltalán nem eredeti módon. A feladat az, hogy egyre gyorsuló tempóban rohanjunk az egyre nehezebb akadályokkal teli alagútban, kikerülvén az előttünk tornyosuló sárga kockákat, és hogy a pluszpontokat érő zöld gömbökkel pedig éppen hogy ütközzünk. Három rossz ütközés után véget ér a móka.
Mindezt a saját szemszögünkből láthatjuk, így a Vector Rush bátran nevezhető metróvezetői előkészítőnek, mi persze nagyobb térben mozgunk, így fel-le és oldalt is kitérhetünk – különben elég egysíkú lenne a játék. A játék egérrel irányítható.
A dicséretesen funkcionális játék (amely neonfényeivel a Tronra is emlékeztet) elég hamar hunyorgó, menetszéltől felborzolt hajú őrültté teszi a játékosát, a fiatalabbak és vészes adrenalinszegénységben szenvedők mindezt egy pattogós metálzenével fűszerezve csinálhatják végig, de erős a gyanúm, hogy ilyenekkel kínozták az amerikaiak a guantánamói börtönszigeten a rabokat – átlagos idegzetű játékosoknak a kikapcsolást ajánlom, amikor csak a zörejek borzolják az idegeinket és serkentik a hormontermelést.
Valami ilyesmit élt át Luke Skywalker is, amikor a halálcsillag kürtőjében repült a központi energetikai egység felé, hogy felrobbantsa, inkluzíve megmentse a világot, csak itt sosem ér véget az alagút.
