Ahányszor rákeresünk a Google-ban Kathy Zsolt nevére, annyiszor dob fel újabb információt róla. Főállásban mentőszakápoló, 2001 óta – néhány év kihagyással – mentőzik. A betegek ellátása mellett tíz évig élvonalbeli zenekarokat (például a Bëlgát, az Ivan & The Parazolt, a Magashegyi Undergroundot és a Soerii & Pooleket) is menedzselt. Öt évig vezette a szenvedélybetegeket támogató Megálló Alapítványt, ahol történelmet tanított. Forgatókönyvíróként két rövidfilmet jegyez, a Holdongolf független színtársulattal pedig rendszeresen lépett színpadra. Mindezeket – a mentőzést, a színpadot, a szövegírást és a tanítást is – ötvözi stand-up előadásában, amely a mentőzésből merít történeteket, és amellyel célja nemcsak a szórakoztatás, hanem az edukálás is.
Idegesítően sokszor elmesélte már, de legyen meg itt is: retteg a békáktól, ezért lett a Bëlga zenekar Zsolti, a békája. Ezen a művésznevén is adja elő Hol van már az a kurva mentő?! című standupját.
Januárban néztük meg az előadásodat, ami után írtunk neked egy e-mailt, hogy szeretnénk interjúzni. Ősszel válaszoltál is. Ahhoz képest, hogy számtalan élvonalbeli magyar zenekar útját egyengetted, úgy tűnik, önmenedzselésben nem vagy túl jó.
Az e-mail címem miatt. Azt hittem, jó ötlet lesz külön e-mail címen kezelni a standupot, de ez hülyeség. Az volt a naiv elképzelésem, hogy a Zsolti, a békáról sok mindenki hallott, és biztos érdeklődnek majd. De nem érzem, hogy előrébb jutottam vele.
Nincs is menedzsered?
Jó lenne, de annyi más dologgal kell foglalkozni. Nem vagyok agilis abban, hogy a saját termékemet beszéljem rá valakire. Sokkal könnyebben ment azt hazudnom, hogy egy szar zenekar rohadt jó, mint hogy egy jó előadás tényleg jó.
Milyen menedzser voltál?
A legkeményebb. Üvöltöttem. Mindenkivel kiabáltam, amikor intézkedni, szervezni kellett.
A betegekkel is üvöltözöl?
Dehogy, a betegek fejét nem üvöltöm le. De egy menedzser akkor jó, ha átviszi az akaratát az ellenálláson.
Miért hagytad ott a menedzserkedést?
Nem volt benne sikerélményem. A sikerélmény a megszerzett pénz, ha az nagyon sok, akkor tudod azt mondani, hogy megérte. De nem így van, mert a pénz gyorsan elfolyik. Egymás idegeire mentünk, nem szerettem a saját kollégáimat, és a produkciókat, amikkel dolgoztam, és ez konfliktusokat szült. Az életvitel sem az igazi, szerintem hosszú távon egészségtelen például a sok hétvégézés. És be kell valljam, nem tartottam annyira sokra a szakmát, mert volt részem valódi szakmában dolgozni. Történelemtanár az eredeti végzettségem, szenvedélybeteg fiatalokat tanítottam 17 évig. Az szakma. Nem tudod megtanulni egy óra alatt, mert abban benne kell lenni. Tény viszont, hogy a menedzserkedéssel jobban lehet keresni, mint a mentőzéssel és a tanítással.
Tanítottál, menedzserkedtél, színész is voltál, és közben még mentőztél is. Azt gondolná az ember, hogy az utóbbi teljes embert kíván. Hogyan tudtál teljesíteni a többiben?
Úgy, hogy semmiben sem voltam benne 100 százalékig. Ami viszont elismerést adott és jó érzés volt, hogy úgy mentem koncertre, hogy a koncertszervezők azzal fogadtak, hogy „te vagy az, aki mentőzik, ugye?” Elmentem mentőzni, ott meg azt mondták, hogy te egyébként tanítasz? Amikor meg tanítottam, akkor azzal jöttek a diákok, hogy akkor te most a Bëlgával mész hétvégén koncertezni?
Miért pont a mentőzés maradt meg ezek közül?
Nem tudom. Pedig 12 éves koromban elvágtam a kezemet, megláttam a véremet és elájultam.
Akkor a mentőzés számodra az a szakma, amelyben a 100 százalékban benne tudsz lenni?
A mentőállomás az egyetlen olyan hely, ahol azt érzem, jó helyen vagyok és ez nem kérdéses. Jó akkor is, ha mennem kell vonulni, és jó akkor is, ha nem. Ugyanezt nem tudom elmondani a színházról és a menedzserkedésről, a tanításról meg pláne. Szerettem mindegyiket, de sosem éreztem, hogy nem tudom elengedni őket. Igazából az oktatás még megvan, mert tervben van, hogy elvégzem a mentőtisztit, és hivatalosan tudok majd egészségügyi oktatóként is funkcionálni. Szeretnék lakossági tréningeket tartani például arról, hogyan ne essünk pánikba kritikus állapotú beteg ellátásakor, amíg kiér a mentő.
Mit szólt az Országos Mentőszolgálat ahhoz, hogy a mentőzésről standupolsz? Kellett velük egyeztetned a szöveget, vagy engedélyt kérned, hogy felléphess ezzel a tematikával?
Nem indult felhőtlenül a kapcsolatom az OMSZ kommunikációs osztályával, mert én egy szombati napon úgy döntöttem, felrakok egy videót a TikTokra egy sztorival: egy ember az orrvérzéséhez kétszer hívott mentőt. Ez annyira felcseszett, hogy úgy gondoltam, érdemes látniuk az embereknek, hogy „hol van az a kurva mentő”. Hát itt.
Már másodjára álltam ugyanabban a lépcsőházban egy szombat este, mert vérzik az orra. Amire kiértünk az emberhez, elaludt, én keltettem fel. Amikor feltettem a TikTokra viccesen elmesélve a történetet, 40 perc múlva jött a telefon a kommunikációs osztályról, hogy vegyem le.
Kihúztam a gyufát a jogi osztálynál is, sodródtunk a fegyelmi eljárás felé, még a régióvezető főorvos is ezzel volt kénytelen foglalkozni. Ennek az lett a vége, hogy megkerestem Győrfi Pált, aki azt mondta, ez tök jó ötlet. Most már közös videókat gyártunk a kommunikációs osztállyal, lassan egy éve. A mentősök körében is elfogadott, kedvelt vagy megtűrt ez a videós tevékenységem.
A kommunikációs osztály hogyan reagált az előadásra?
Nagyon tetszett nekik. Az OMSZ-nek az a legfontosabb szempont, hogy te mentődolgozóként ne rontsd a hírnevüket. Látták, hogy működik, plusz, hogy a videóim sem szólnak soha a mentők ellen.
Könnyű poénkodni az egészségüggyel és a mentőzéssel?
Baromira nehéz olyan poént kitalálni, ami nem sértő. Ha poénkodsz, könnyű valaki lábára lépni. Olyan, mint amikor egy tömeg közepén egyedül pogózol. Előbb vagy utóbb valaki lábára rá fogsz lépni. Az a baj ezzel a mentős standuppal, hogy az egészségügyről alkotott valódi véleményemet nem tudom belerakni, mert valakit meg fogok bántani.
De a standupban nem foglalkozol azzal annyira, hogy kinek a lábára lépsz rá.
Az előadásomban szerintem óvatos vagyok.
Tényleg? Nekünk nem úgy tűnt. Elég durva eseteket viszel fel a színpadra.
Nem akarjátok hallani ezeket a sztorikat az előadásban úgy, ahogy a mentőállomásokon elhangzanak. Lehetne szókimondóbb, de az a baj, mindenkinek van önérzete, főképp, ha az egészségügyről van szó, és mindenkinek van elképzelése az egészségügy helyes működéséről úgy, hogy túlnyomó többségük nem vesz részt az egészségügy működtetésében. Joggal és könnyen lehet azt mondani, hogy a sürgősségi osztályon bunkó volt velem a nővér, és biztos az is volt. De a boltban nem volt még vele bunkó az eladó? A villanyszerelő nem volt még vele bunkó? Ahhoz miért nem hív villanyszerelőt, hogy este lekapcsolja a villanyt? Mert minket ilyen súlyosságú esetekhez is hívnak. Elvágja a mama a kezét, bekötik, ellátják. És akkor elindulnak lefelé, és kiderül, hogy a mama lassan sétál a lépcsőn. És hívnak egy mentőt, mert az gyorsabb, és nem kell a mamának sétálnia, miközben aznap már volt lent a boltban.
Ez megtörtént eset?
Persze. De nem a mama hívta a mentőt, mert a mamának még ott van a fejében, hogy mentőt akkor hív, ha baj van. A mostani generációk úgy vannak vele, hogy azért van a mentő, hogy jöjjenek és oldják meg. Ami nem gond, tényleg.
Nagyon szívesen lehozom a mamát, csak akkor ha közben máshol a kritikus állapotú kruppos gyerekhez mentőt hívnak, és nem jön, senki ne kérdezze meg, hogy hol van az a kurva mentő.
És mi van azokkal, akik komoly tünetek ellenére sem hajlandóak mentőt hívni?
Mindkettő attitűdnek ugyanaz a közös nevezője: a félelem. Ha valaki súlyos esetben sem hív mentőt, gyakran nem arról van szó, hogy nem akar minket terhelni, egyszerűen csak makacs, mert majd ő azt jobban tudja. Leggyakrabban a 40-50 körüli férfiak azok, akik nem hívnak mentőt, akkor sem, ha négy napja fáj a mellkasuk. Inkább lefordul a székről és meghal 45 évesen. Aki minden hülyeséghez mentőt hív, az általában azért csinálja, nehogy rajta múljon. Itt a felelősség a lényeg, amit senki nem akar felvállalni.
Létezik erre megoldás?
Az egészségügy tehermentesítése. Az EU összes pénzét és Magyarország következő száz évi költségvetését is beleönthetnénk az egészségügybe, az alján fog kifolyni. Soha nem lesz benne elég pénz. Azzal tudunk segíteni, hogy a lakosságot edukáljuk, és megtanítjuk az embereknek, hogy igenis felelősséggel tartoznak a saját testükért.
Miben látod ennek a felelősségnek hiányát?
Az emberek általában több évtizeden át dolgoznak azon, hogy betegek legyenek. Dohányoznak, zabálnak, alkoholizálnak, drogoznak, és nem mellékesen szarrá stresszelik magukat.
Egy nagyon frusztrált társadalomban élünk, ez pedig rengeteg olyan stresszfaktort szabadít fel a szervezetben, ami látens gyulladásokhoz, meg egy krónikus, stresszes, kialvatlan állapothoz vezet. A legtöbben tényleg azt hiszik, hogy bemennek az évtizedek alatt szétrongyolt testükkel a sürgősségire, ahol az orvos ad egy tablettát, amitől újra 20 évesek lesznek.
Az emberek rombolják magukat, és ezzel felfoghatatlan terhet rónak a környezetükre, mert mindenkit stresszelnek maguk körül.
A pandémia óta észlelsz változást az emberek hozzáállásában akár a saját egészségükhöz, akár az egészségügyhöz?
Nagy változást nem. Viszont meghatványozódott a felesleges mentőhívások száma.
Nem lehetséges, hogy sokan úgy gondolják, ha hívják a mentőt, az úgyis jön, tehát valamilyen ellátást mindenképp kapnak?
Ebben lehet igazság. A mentők, ha kihívod őket, akkor biztosan kijönnek. Itt szokott jönni tízezer komment, hogy „Én hívtam, de nem jött ki”. Nagyon sajnálom, de szinte biztos vagyok benne, hogy ha valaki komoly ügyhöz hív mentőt, akkor kiküldik őket. Ha nem, akkor vagy félreértés történt, vagy a bejelentő valamit csúsztat. Szinte mindig minden beteget beviszünk a kórházba, mert ha nem, annak is meglehet a jogi következménye.
Azok alapján, amiket elmondtál, sok ember elég nehéz eset, ha a saját egészségéről van szó. Hogyan lehet hatékonyan edukálni őket?
A humor olyan a nehezen befogadható tartalmak esetében, mint a síkosító végbéltükrözéskor. Vivőanyag, ami jól működik, ha az ember nagyon groteszk humort választ, vagy olyan buta karaktereket játszik el, mint én a videóimban. Ezek az extrém buta karakterek viszont azért jók, mert hozzájuk képest az utcán sétáló buta emberek picit okosabbak, így még ők is rávágják, hogy „Ú, de hülye!”. Nem azt érzik, hogy őket cikizem, hanem azt, hogy ők ennél okosabbak, és így át is megy nekik, amit mondani akarok.
A humor segít a keményebb sztorikat is feldolgozni, amikkel találkozol? Van olyan, hogy mentős humor?
Van, de az a humor szerintem durva, mert olyan környezetben is dolgozunk. Rengeteg idegen lakásban jártam. Vannak borzasztó helyek, meg tök normálisak is, és sokszor pont az előbbiből jössz ki minden különösebb esemény nélkül, a luxusvillából meg úgy, hogy „Úristen, ez mi volt?”. A humor rengeteget segít ezeknek a feldolgozásában. Már akinek van. A másik, ami segít, az az, hogy az adott helyről kilépve nem gondolkozom rajta, mi történt. Sokszor, mikor az állomásra visszaérve megkérdezik a kollégák, milyen esetnél voltunk, a legtöbbször nem is emlékszem.
Az eset jellegére sem?
Ha konkrétan fel akarom idézni, akkor igen, de alapból nem. Mikor egy vékony, kiszáradt embert kell bevinni, az sokaknak egy sima szállítási feladat, engem viszont megvert a sors annyi empátiával, hogy sokkal többet látok bele. Ha az illető mondjuk egy végstádiumú rákos beteg, a család pedig most hozta meg a döntést, hogy otthon haljon meg vagy a kórházban, akkor mi van? Aközött választanak, hogy végignézik, ahogy meghal, vagy nincsenek mellette az utolsó pillanatban. Melyik a jobb? Az a legjobb, ha nem hal meg, de az sajnos nem opció.
A standup előadásodon említetted azt a bizonyos mentős látásmódot, hogy egy idő után megtanulod kiszúrni – akár a tömegközlekedésen is –, hogy kinek milyen egészségügyi problémája van. Ez jelen van a mindennapjaidban?
Persze. Amikor elkezdtem mentőzni, nem volt ennyi műszer, még az esetkocsikban sem. Vérnyomást tudtunk mérni, meg még egy-két dolgot, mert akkoriban ott tartott a technológia. Olyan módszerekkel vizsgáltunk, amiket bárki meg tud csinálni, csak mi épp több mindent kiolvasunk a jelekből. Ezeket ma is rutinosabban használom a műszereknél. Sőt, az ember bőre például annyira beszédes, hogy egész kórképeket is gyorsan fel lehet ismerni róla.
Hogyan válogattad össze a történeteket?
Harmincat összeszedtem egy esti sörözés mellett, aztán megkértem a többieket, hogy pontozzák őket. Millió történetem van, de kifelé nem minden olyan vicces.
Lesznek új történetek? Vagy esetleg lesz másik előadás?
Minden attól függ, mekkora rá az igény. Jelenleg azt tapasztalom, hogy aki ezt megnézi, annak nagyon tetszik. Ezt jelenleg egy éve csinálom, viszont addig nem akarok másikat, amíg ez működik. Még nem érzem azt, hogy ezt elegen látták, és ami még nagyon fontos, találnom kell egy dramaturgot, mert nem látom magam kívülről.
Biztosan emlékeztek, van az előadásnak egy nagyon drámai része, életem legdurvább esete.
Amikor elmeséled, hogy öngyilkos lett a bajtársad.
Ez akkorát üt, amire nem számítottam. Miután ezt elmesélem, nagyon nehéz visszahozni a közönséget. „Ki az a hülye” – gondolják – „aki elmondja nekem ezt a sztorit, majd azt várja, hogy utána még nevessek?” Volt olyan, aki majdnem kiment, mert túl sok volt neki.
A kollégáid mit szóltak, hogy ez a történet is belekerült?
Egyszer eljött egy előadásra az egyikük, aki ismerte őt, és utána mondta, hogy ő erre nem számított és nagyon nem esett jól neki. Kicsit azt is érzem, hogy azt hitte, hogy ez a manipuláció része. Holott egyedül azt akartam hangsúlyozni, hogy ne kérdezd, mi egy mentős legdurvább története, mert csalódni fogsz. Mert a legsokkolóbb története valószínűleg csak neki az. Lehet, hogy mikor otthon elmeséli, még az asszony is azt mondja, „Tegnap meg a kezeid közt halt meg egy gyerek, az nem volt durva?” Képzeld el, az nem ilyen durva. Mert az másnak a gyereke.
Itt meg a te bajtársadról volt szó.
Igen. Egy kolléga.
Miért döntöttél úgy mégis, hogy ez benne legyen az előadásban?
Mert zavar, hogy mindenkit a legdurvább sztori érdekel. Megkérdezik, és akkor gyorsan el kell mesélni valamit, amivel az ő borzongásigényét kielégíted. Akkor inkább mondd azt, hogy „Mesélj már valami véreset!”
Ezek szerint az igazán durva történetek inkább személyesebbek.
Volt egy elég súlyos esetünk néhány éve, ami nagyon megrázott mindannyiunkat. Nem szeretnék részleteket mondani, de a lényeg, hogy meghalt valaki egy sérülés következtében. Próbáltunk rajta segíteni, de minden ellenünk játszott. Utána elképesztő nehéz volt azt elengedni, hogy csinálhattuk volna másként, vagy lehettünk volna gyorsabbak. Aztán persze megkaptuk a megnyugtatást a boncorvostól, hogy nem tudtunk volna, mert olyan volt a sérülés. Hármunk közül, akik ott voltunk, azóta sem tudta egyikünk sem feldolgozni, és ezt az állomás csapatában is tudják. Na, ezért nem kell megkérdezni, mi volt a legdurvább.
Hogyan lehet egy ilyen élmény után tovább folytatni?
Azért uralkodó az ember ezen a bolygón, mert mindenhez tud alkalmazkodni. Pont ezért tudunk ahhoz is alkalmazkodni, hogy egymást vérbe fagyva, holtan, szenvedve látjuk.
Ha holnapután kitörne itt egy háború, és az utcán mindenhol halottak hevernének, két nap alatt hozzászoknánk a látványukhoz.
Így, öt évvel a Covid után, hogy tekintesz vissza arra az időszakra és hogy éled meg ma? Te akkor a sürgősségin voltál ápoló.
Szerintem azoknak volt rosszabb, akik reggel felkelve legszívesebben elindultak volna valahova, de otthon kellett maradni. Én elindulhattam. Beültem a kocsiba, jött a rendőr, én meg csak felmutattam a papírt. Leeloo Dallas, világjegy! Azokat sajnálom igazán, akiknek tönkrementek a vállalkozásaik, vagy széthullott a családjuk, vagy épp elváltak. Ezek szerintem nagyobb traumák, mint amit én megéltem.
És maga a munka?
Az igazából a beöltözés miatt volt szar, és most ezzel nem akarom elbagatellizálni. De abban dolgozni iszonyatosan kimerítő volt. Amit nehezen dolgoztam fel, az az volt, ahogy magát a betegséget kezelték az emberek. Mindenki hirtelen beszakadt az internet elé, volt idejük szakérteni, konteókat gyártani, amibe talán némi igazság is került nyomokban, de mindenki kurva okosnak hitte magát. Nekünk meg, akik tényleg tudtuk, hogy mi van, beleszólni sem volt időnk, mert dolgoztunk.
És mit gondolsz az oltással kapcsolatos összeesküvés-elméletekről?
Nem tudom, mennyi valóságalapja volt ezeknek, de az 1919-1920-as influenzajárványban például több tízmillió ember halt meg. Az influenza ellen tudod, mi véd meg? Hát az oltás. Én megkaptam, mert kötelező volt, de azokkal is egyetértek, akik szerint nem kellett volna így erőltetni. Az viszont nagyon rosszul esik, mikor valaki, akinek semmi köze a frontvonalban végzett munkádhoz, elkezdi azt értelmetlennek beállítani. Vagy, mint amit egy barátom mondott: eladtam a lelkem a kormánynak az oltás beadatásával. Erre az ember annyit tud mondani, hogy menjetek a picsába, de tényleg. Hány halálnak kellett volna történnie, hogy az emberek azt mondják, itt tényleg baj van?
Nem elég, hogy meghalt több ezer 30-40 éves ember négy nap alatt? Hány haláltól számít az emberélet? Egy vagy tíz vagy ezer még belefér? Szerintem az egy is épp elég gáz, meg a millió is.
A kollégáid is hasonlóan élték meg ezt az időszakot?
Sok kollégám hivatkozik rá mint trauma, így az ő nevükben nem beszélhetek. De nem vagyok benne biztos, hogy a pandémiával lett tele a hócipőjük, inkább az egész rendszerrel, és ez az időszak ezt felszínre hozta.
Az emberek politikai polarizáltsága akkor ebben a helyzetben is hatványozottan megmutatkozott.
Nagyon. Még most is rengetegen szemellenzősen beszélnek erről. Azt például kevesen mondják, hogy oké, hogy mi voltunk a frontvonalban, de legalább vittünk haza fizetést. Még jutalmat is kaptunk.
