Haldokolnak a mozik. Majdnem teljesen üres vetítőtermek előtt peregnek a filmek, amelyek furcsán idegenszerűnek és nevetségesnek tűnnek így, hogy a közönség oldalán nincs, aki magába szívja a szélesvásznú képeket. Néhányan lézengenek csak odabent, kimennek vécére vagy vesznek egy popcornt a büfében. Kísértetjárta épületben császkálnak a nézők, mert talán kísértetek ők maguk is.
Ez a lehangoló állapotjelentés egy filmből származik: Caj Ming-liang Goodbye, Dragon Inn című, elégikus mozibúcsúztatójából, több mint húsz évvel ezelőttről. Már akkor a mozit temettük, és temetjük azóta is. Ehhez képest még mindig él. Nyitva van, be lehet menni. Hogy mit játszanak majd odabent, ha az utolsó hagyományos filmstúdiót is eladják az Amazonnak vagy Elon Musknak (nem szeretnénk ötleteket adni!), és Hollywoodban már csak üdítőitalokból készítenek filmeket? Ezt a problémát járja körül Seth Rogen és írótársai új sorozata, A stúdió.
A stúdiót – amit ne keverjünk össze a Tina Fey és Alec Baldwin főszereplésével készült, magyarul ugyancsak A stúdió címet viselő 30 Rockkal – az Apple TV+ streamingoldalon lehet megnézni, és tengerentúli fogadtatása alapján váratlanul sikeres lett. Ebből két, egymásnak némileg ellentmondó következtetést lehet levonni.
A másik következtetés, hogy a lejtőre került Hollywood önironikus vallomása saját magáról igenis érdekli az embereket. Vagyis talán az olyan filmeknek is lenne még közönsége, amelyek eltűnése miatt A stúdióban sírva nevetnek.
Milyen filmekről is van szó? Mit szeretne gyártani Matt Remick, a Continental nevű – a valóságban nem létező – filmstúdió frissen kinevezett igazgatója? Remick évtizedek óta a Continentalnál gürcöl különféle menedzseri pozíciókban, és most végre megkapja a lehetőséget, hogy olyan filmeket hozzon tető alá, amelyek hatására fiatalon ebben a szakmában akart dolgozni. Olyasmit, ami szexi, okos, látványos; egyszerre kápráztatja el a közönséget és fejezi ki szerzőinek művészi vízióját. Mint a Nagymenők.
Ehhez képest Remickre azzal a feltétellel bízzák rá a stúdiót, hogy beindítja a Kool-Aid üdítőital alapján készült, nagy költségvetésű film gyártását. Ennek első lépéseként meg kell vennie és örökre el kell tüntetnie Martin Scorsese legújabb forgatókönyvét, amelyben jelképes, de a Continental üzleti elképzeléseivel nem összeegyeztethető szerep jutna éppen ennek az üdítőnek.
Scorsese halálra sértődik, sírva fakad, és ez még csak az első epizód.
A folytatásban a Seth Rogen által alakított főhős értekezletről forgatásra, forgatásról díjkiosztóra, díjkiosztóról partira csetlik-botlik, és mindenhol a legrosszabb rémálmai válnak valóra. Jót akar, de minden helyzetből a legrosszabbat hozza ki, és stúdióvezérként arra döbben rá, hogy kényszerpályán mozog, valódi hatalma pedig alig van. (Kinek van? Talán a Bryan Cranston által játszott tulajdonosnak, aki kokainmámorban tombolja végig a kétrészes, évadzáró epizódot. Önállóságának viszont ellentmond, hogy úgy kell bábozni vele, mint Bernie-vel a Hóbortos hétvégében.)
Hiába sietnek Remick segítségére a Continental kipróbált középvezetői – közülük a főhős jobbkezét alakító, önálló burleszkfilmet érdemlő Ike Barinholtznak és a marketingfőnökként egy tornádó intenzitásával pörgő Kathryn Hahnnak jut igazi jutalomjáték –, az új igazgató feladatai kimerülnek abban, hogy sztárokhoz törleszkedjen, pénzt spóroljon, valamint megpróbálja elkerülni a stúdió teljes anyagi és szellemi összeomlását.
Jönnek a szakmabeli barátok is, akiktől lehetett kérni egy szívességet. Rogenék azokat a jól ismert hollywoodi rendezőket hívták, akik színészként is bevethetők. Martin Scorsese bármikor frenetikusan tudja eljátszani saját magát – a Fran Lebowitzról készített dokumentumfilmjében is többet nevettünk rajta, mint a középpontban álló humoristán –, Sarah Polley és Ron Howard pedig gyerekszínészek voltak, mielőtt rendezők lettek. A stúdióban mindketten nagy kedvvel játszanak: Polley egy virtuóz, egyetlen hosszúbeállításban felvett jelenetet forgatna le új filmjéhez, ha Remick nem alkalmatlankodna a helyszínen, Howard pedig az Egy csodálatos elméhez fűzött, lenyűgözően ostoba megjegyzése miatt teszi köznevetség tárgyává a stúdiófőnököt.
Vagyis a sorozatban folyamatosan keverednek az igazi filmekről és álfilmekről elsütött viccek. A színészek egy része saját magát alakítja, a másik része fiktív színészeket és egyéb filmeseket. Ez a bennfenteskedő, öntükröző hangnem és az epizódok sűrű és kaotikus, olykor valós időben kibomló történetei a filmrajongók, pontosabban Hollywood-rajongók új kedvenc kabarésorozatává avatják A stúdiót. De léteznek-e még Hollywood-rajongók?
Rogen és alkotótársai válasza nyilvánvalóan igen. Nemcsak a klasszikusoktól a popcornfilmekig, a Kínai negyedtől a Mosolyogj horrorsorozatig ívelő utalások erdeje mutatja, hogy A stúdió készítőinek fontos ez az egész, inogni látszó Bábel-torony, hanem a főhős szűnni nem akaró lelkesedése is. Remick minden, utóbb elfuseráltnak bizonyuló filmtervhez úgy áll hozzá, hogy ez most tényleg jó lesz. Az ő karakterén keresztül Rogen feleleveníti a régi filmipari bölcsességet, miszerint Hollywoodban lavírozni annyit jelent, mint örökké a rendszer kijátszásával próbálkozni, tudván tudva, hogy tízből kilencszer a rendszer fog győzni. Hollywood a soha véget nem érő svindli terepe, A stúdió pedig hitet tesz amellett, hogy érdemes még folytatni a játékot.
Nem mindig hisszük el. Néhány poén fáradt, mintha csak azért lennének bedobva, hogy Rogen kipipálhasson mindent, ami röhejes vagy képmutató a mai Hollywoodban – a készülő Kool-Aid mozifilm szereplőválogatásáról szóló, az etnikai sokszínűség túlhevült ambícióját kinevettető rész mintha receptre készült volna. A stúdió alkalmanként vádemelésnek álcázott Hollywood-védőbeszéde végül azért lesz meggyőző mégis, mert a készítők személyes hitele, elkötelezettsége bennünket is a régi filmstúdiók oldalára állít. Nézzük az elsőrangú Scorsese-paródiát nyújtó Scorsesét, és arra gondolunk, mennyi jó filmet köszönhetünk neki. Ron Howardnak lényegesen kevesebbet, de neki is voltak jó pillanatai. Seth Rogen pedig negyed százada, a szép emlékű Különcök és stréberek sorozat óta ebben a rendszerben dolgozik. Róla tényleg elmondhatjuk, hogy itt tudta színészként, íróként, rendezőként megvalósítani önmagát.
A szatíra műfaja saját aggodalmukat leplezi. Valószínűleg Rogen fejében is folyton ott visszhangzik a híres film utolsó, kiábrándult mondata, amit A stúdió egyik epizódjában is idéz:
Ne feledd, Jake, ez a kínai negyed!
A stúdió (The Studio), 1. évad, 10 epizód. Elérhető az Apple TV+ streamingoldalon. 24.hu: 7/10.
